Az utóbbi időben mintha mindenki pozicionálná magát a nők „dolgával” kapcsolatban. Egyik oldalon vannak, akik úgy vélik, a nők legfontosabb feladata a szülés és a gyerekek felnevelése. Ennek mindent alá kell rendelni, beleértve a személyes szabadságot és a szakmai sikereket.

Másik oldalon jönnek azok, akik szerint a gyerek minden rossz okozója, aki miatt a nők szabadsága elvész, akik miatt nem tudják azt az életet választani, amit igazán szeretnének, akik miatt alá vannak rendelve a férfiak uralmának anyagilag és személyes életükben – s ezért a legjobb, amit egy nő tehet, hogy nem szül ebbe a világba, ebbe a macsó rendszerbe újabb gyerekeket. Ha fiúk lennének, akkor azért, mert újabb kis elnyomókra nincs szükség, ha meg lányok, akkor azért, mert csak nem akar rosszat a saját gyerekének. De legfőképp azért, hogy kihozhassa magából a legtöbbet, ami csak lehetséges.

Az első véleményt nagyon gyakran férfiak hangoztatják, a második véleményt pedig olyan nők, akik már felneveltek egy-két-akárhány gyereket – és eközben azt élték meg, hogy a gyerek az anya számára szívás.

Bevallom, engem mindkét lózung irritál. Talán azért is, mert anya vagyok és fontos számomra a karrierem is, meg a gyerekeim is. Sőt, tudom, nem cool, amit mondok, de még a férjem is szeretem. Egyfelől senki ne írja elő, hogy nőként hogyan éljek, szüljek vagy ne. Másfelől senki ne írja elő nekem, hogy ha gyereket szülök, akkor kötelező elvesztenem a szabadságomat. Mert nem kötelező. A gyereknevelés sok tekintetben korlátozza a szülőket – szülők alatt az anyát és az apát is értem. Ha például egy gyerek nem alszik éjszaka éveken keresztül, az a család életét igencsak megpecsételi. Hogy a gyereket éveken keresztül gondozni kell, nem lehet egyedül hagyni, hogy nem képes önellátásra, az rengeteg időt, energiát és lemondást követel a szülőktől. A spontaneitás lehetősége mintha évekre eltűnne. De ki szabja meg, hogy ez a sors kizárólag a nőknek jut?

Nagyon veszélyesnek érzem, amikor elvileg a nők védelmében olyan mondatokat sulykolnak belénk, amelyek az elnyomó viszonyokat konzerválják, ahelyett, hogy valódi szabadságért küzdenének a nők számára. Márpedig ha azt mondjuk, hogy az anyaság börtön, akkor igent mondunk arra, hogy anyának lenni csak úgy lehet, hogy feladom a szabadságom, apának lenni meg csak úgy, hogy egyedül hagyom a társamat a gyerek gondjával.

Rengeteg dologban változott, változik a társadalom jelenleg, többek között a nemi szerepek terén is képlékeny minden. Ez épp azt a lehetőséget nyitja meg, hogy a nők javára változzon a helyzet: de csak akkor, ha nem azt sulykoljuk, hogy a gyerek elveszi a szabadságot, hanem ha azt hangsúlyozzuk, hogy lehet gyerekek mellett is a legtöbb szabadságot megtartani.

És itt a pszichodrámának is óriási esélye van több okból is:

• Segíti megtörni a családi beidegződések hatalmát. Csak azért, mert anyám, nagyanyám, dédanyám feláldozta magát a család oltárán és mindenről lemondott, ami örömet okoz, még nem szükséges nekem is ugyanezt az utat választani.
• Segít megtalálni azt, aki én vagyok és ami nekem fontos. Mert nehéz ragaszkodni valamihez, ha nem tudom, mi az. Ha nincs egy konkrét vízióm arról, hogyan szeretnék élni, mi fontos nekem, akkor valóban bedarál a pelenka meg a játszóterezés.
• Mert segít felfedezni saját értékességünket: és ha értékesnek tudom magam, akkor olyan partnert fogok választani, aki engem is értékesnek lát. Ilyen partnerrel jó eséllyel egyenrangú kapcsolatot tudok kialakítani és nem alárendelődőt.
• Mert a pszichodráma fejleszti azt a képességem, hogy új helyzetekben új módon tudjak reagálni és képes legyek megoldani a közben kialakuló konkfliktusokat. Mert aligha van olyan kapcsolat, amelyben nem okoz fennakadást, ha újra kell osztani a szerepeket a gyerek születése után. De lehet újra osztani és ezzel a kapcsolatot új szintre emelni.

Persze nem mindenkinek egyformán könnyű szabadnak lenni, szabadnak maradni. De a moreno-i világképben pont az a legszimpatikusabb számomra, hogy az embernek azt adja meg, ami leginkább emberré teszi: a szabad választás lehetőségét. Hogy azt mondja: minden helyzetben többféle lehetséges lépés van és ezekben a kis lépésekben szabadon dönthetek. A pszichodrámában pedig kockázat nélkül kipróbálhatom, mi lenne, ha... Amit pedig el tudok képzelni, az már elkezdett megvalósulni.

A szerepcsere gyógyító hatásairól már írtam korábban is. Most egy egészen hétköznapi, nem tervezett szerepcseréről mesélek, mert ilyen is van.

Kilencéves fiam nemrég reklamált, hogy túl kevés a zsebpénze. Megbeszéltük, hogy kisebb házimunkák elvégzéséért kaphat egy kis plusz kiegészítést. Semmi nem kötelező, ő választja ki, hogy mit, mikor és mennyit végez el. Gondolatban meg is dicsértem magam, mennyire remek ötlet ez: nekem kevesebb lesz a dolgom, ráadásul ő is megtanul néhány alapvető házimunkát. Mindkettő dolog beválni látszik és szerencsére ebben az életkorban a gyerekek még tényleg élvezik, hogy megtanultak szépen összehajtogatni egy ruhát vagy akkurátusan rendet rakni a könyvespolcon. De ráadásul egy harmadik dolgot is elértünk, és ennek már van köze a pszichodrámához is.

A ruhahajtogatási feladat legelején, amikor még csak egy felsőt hajtogatott össze szépen, nagy gondossággal, több perc munkájával, ezt mondta a fiam: Anya, most már sejtem, hogy érzed magad, amikor hajtogatsz, még alig van kész valami és ott van melletted két nagy kosár ruha!

Ezért a mondatért abban a pillanatban hálásabb voltam, mint azért, hogy a két kosár ruha egy részét elintézte helyettem. Amikor belement abba a helyzetbe, amelyben általában én szoktam lenni és elkezdte átvenni a cselekvésemet, akkor automatikusan kialakult benne az empátia. Megérezte, milyen nekem hasonló helyzetben.

A pszichodrámán zajló, mesterségesen előidézett szerepcserék is pontosan erre valók: segítenek abban, hogy egy rövid időre a másik ember helyébe, fejébe, szívébe képzeljük magunkat. Pusztán az ő szokásos cselekvésének a mímelése is elvihet bennünket egy olyan belátásra, olyan érzelmi azonosulásba, amelyet soha nem érnénk el pusztán azzal, hogy a másik  elmondja, mit érez. Mint ahogy én is hányszor mondtam már a gyerekeimnek, hogy ilyen fárasztó egyedül csinálni a házimunkát, de nem vettem észre, hogy ez különösebben meghatná őket.

Ha szeretnéd megérteni, megérezni, mi vezet számodra fontos embereket, miért olyanok veled, amilyenek, az egyik legjobb módszer erre, ha szerepet cserélsz velük. Ha a való életben nem is mindig lehetséges, a pszichodráma színpadán ez is megtörténhet.

Legutóbb írtam, hogy március 25-én szombaton Bécsben magyar nyelvű pszichodráma workshop lesz. Itt elsősorban az életben betöltött szerepeinkről fogunk együtt játszani, ami tulajdonképpen a moreno-i pszichodráma szíve közepe. Moreno azt tanította, hogy fejlődésünk során különböző szerepeket sajátítunk el, kezdve a testi szerepektől (evő, alvó, emésztő) a felnőtt szerepeken át (barát, anya, apa, vásárló, dolgozó, kolléga, szomszéd, hobbikertész, stb) az úgynevezett transzcendens szerepekig. Bizonyos szerepeink pont annyira fejlettek, hogy az minket jól szolgál, mások alulfejlettek, megint mások pedig túlfejlettek. Ha például egy férfi a munkahelyén belead apait-anyait, de hazaérve fejben félreteszi a munkát, leviszi a gyerekeket a játszótérre és önfeledten játszanak együtt, akkor azt mondhatjuk, hogy mind a dolgozó, mind az apai szerepei pont jól fejlettek. Mindkettőt meg tudja élni akkor és ott, amikor szükséges, valamint le is tudja kapcsolni, aminek épp nincs itt az ideje. Ha a játszótéren is az e-mailjeit nézegetné, akkor azt mondhatnánk, hogy az apai szerepében még fejlődésre lenne szüksége, a dolgozó szerepe pedig inkább túlfejlett. Ha a munkahelyén elmélázva ötpercenként a gyerekére gondolna, akkor azt mondanánk, hogy az apai szerepe túlfejlett, a dolgozó szerepe pedig alulfejlett. Kivétel talán csak az lehetne, ha a gyereke épp most született vagy otthon van 40 fokos lázzal.

Szerepkonfliktus tehát ott alakul ki, ahol kellene valamit csinálnunk, valahogy kellene működnünk valahogy, de nem sikerül, mert egy másik szerepünk mást kívánna tőlünk, mert egy másik szerep előretolakodik. Mivel felnőttként majdnem mindenkinek több színtéren is helyt kell állni, ezért a szerepkonfliktusok borítékolva vannak: dolgozó anyaként egyszerre kellene mindkét kliens, a gyerek és a munkahely elvárásainak is megfelelni. Vagy munkahelyi összefüggésben sokan panaszkodnak például orvosok, tanárok, hogy szívesen végeznék a munkájuk lényegét, de a legtöbb idő az adminisztrálással megy el. Ekkor az elhívatott, lelkes tanár vagy a lelkiismeretes, embereken segíteni akaró orvos szerepe kerül konfliktusba a szabályoknak megfelelni akaró munkavállaló szerepével. 

Ha végiggondolod a napod, te is sokféle szerepet fellistázhatsz, amiket nap mint nap játszol. Én is írtam egy ilyen listát az én szerepeimről, bár a felsorolás korántsem teljes. Milyen szerepeiddel vagy kibékülve? Mely szerepeiddel kapcsolatban van benned rossz érzés - mert úgy érzed, nem vagy eléggé jó bennük vagy igazából nem is akarod játszani ezt a szerepet? 

Lehet, hogy te is profitálnál belőle - és a veled együtt élők -, hogy egy napot csak a szerepeidnek szánj. Játékos, dramatikus módszerekkel egészen új szögből láthatsz rá saját magara és az életben játszott szerepeidre és még az is lehet, hogy észreveszed, hol lenne jó másképp csinálni. A dráma ereje pedig belülről mozgat meg és segít abban, hogy amit szeretnél, valóban meg is csináld. Ha van kedved kipróbálni, várunk március 25-én Bécsben tartandó workshopunkon, amelyre a fonokapcsolat@gmail.com  illetve a david.zs.adel@gmail.com e-mailcímen tudsz jelentkezni.

A pszichodrámában a testünk, a testi érzeteink óriási szerepet játszanak. Éppen itt van a módszer többlete azzal szemben, ha csak beszélünk a problémáinkról. A beszéd és az életünk verbális értelmezése egyszer elér egy határhoz, ahonnan nem lehetséges továbbjutni, például azért, mert egy bizonyos életkor alatt már nincsenek emlékeink vagy mert az a benyomásunk, hogy már minden lehetséges megoldást kipróbáltunk és egyszerűen semmi nem jött be. 

A pszichodrámában a test sokféleképpen lehet segítségünkre, most kettőt mutatok be ezek közül:

- Van, hogy a problémánkat nem tudjuk pontosan körülírni. Van egy hatalmas katyvasz a fejünkben, de nem találjuk a fókuszt. Ilyenkor a dráma színpadán elkezdjük felrakni a problémakatyvasz egyes elemeit - egyelőre válogatás és súlyozás nélkül. Elhelyezzük ezeket magunkhoz képest a színpadon. Szabadon megválasztjuk a magunkhoz képesti távolságot-közelséget, megjelenítjük, hogy milyen testi érzéseket kelt bennünk az adott probléma (például görcsbe rándul a gyomrom, nem kapok levegőt, elszorul a szívem, összecsuklik a térdem). Ha az egyes dolgok, érzések, emberek valami verbalizálhatót is üzennek nekünk, akkor ezeket az üzeneteket a játékosok (a csoporttársak) olyan hangerővel mondják, ahogyan a játszó kívánja. A színpadon ilyenkor elég nagy kavarodás alakul ki, pontosan tükrözve azt az összevisszaságot és problémahalmazt, ami a játszó fejében uralkodik. Ekkor a játszó, más néven protagonista elkezdi megérezni - nem megérteni! -, hogyan hatnak rá a színpadon megjelenített érzések, dolgok, emberek. A közelség-távolság, a különféle testi érzések, szorítás, a hangzavar, a ránehezedések, húzó és toló erők összevisszaságából az adott pillanatban kialakul, hogy mi a legfontosabb, mivel kell most foglalkozni. Sokszor egészen új szemszögből látja az ember ilyenkor a problémáját, olyanra döbben rá, amire egyáltalán nem gondolt. A testi érzésekre való figyelés segít fókuszt és ezáltal fogást találni a problémán, s ezzel el lehet indulni a megoldás útján. 

- A test másik szerepe a drámában, hogy segít átélni olyan dolgokat, amiket nem elég tudni, hanem érezni kell. Ilyen például, ha valaki a játéka során a hiányzó anyai szeretetet szeretné bepótolni, szeretné átélni, hogy ő szerethető. Ilyenkor a játék lezárásakor a csoport gyakran veszi fel a ringató, ölelő anya szerepét: a protagonistát együtt karba veszik és ringatják, sokszor még egy gyerekdalt vagy altatót is énekelnek. Ezzel az elemi, mozgásos tapasztalattal a protagonista átélheti azt, amit gyerekkorában nem élhetett át vagy nem annyit, amennyi számára szükséges lett volna. Ez a testi érzés sokkal többet jelent és maradandóbb, mint ha valaki a csoportból azt mondaná, hogy igen, értékes vagy, szerethető vagy. 

Épp mert a testre való odafigyelés ennyire fontos a drámában, érdemes máskor is odafigyelni a testünk üzenetére. A hétköznapi életben sokszor ignoráljuk a testet: akkor eszünk, amikor időben belefér, akkor alszunk, amikor már minden mással végeztünk - nem amikor szükségünk lenne a táplálékra vagy a pihenésre. Aki drámázik, az egy idő után megtanul hálával fordulni a teste felé és odafigyel a jelzéseire nemcsak a dráma során, hanem máskor is. Ha egy helyzetben mindig elakad a lélegzete, vagy csengeni kezd a füle, akkor egy idő után megkérdezi magától: mi nem stimmel, mi ellen tiltakozik a testem? Mire vagyok allergiás, mitől kapok kiütést? Mi az, amit zsigeri szinten már nem akarok elviselni, pedig a civilizált részem még nagyon is türelmes? Ezek a jelek drámán és a hétköznapokban segítenek megőrizni és helyreállítani a lelki egészségünket, ezért érdemes figyelni rájuk és megfejteni a test titkos nyelvét. 

Nemrég a Trollok című filmet néztük meg a gyerekeimmel. Bevallom, nem vártam sokat, azt hittem, ez is csak egy olyan mozi lesz, amire csupa jófejségből kísérem el őket, de egészen kellemesen csalódtam. A film ugyanis a boldogságról szól, mégpedig egészen árnyalt megközelítéssel. 

A bergeniek, ezek a nagyon nyomasztó életet élő lények avval a hiedelemmel élnek, hogy az igazi boldogságot egyetlen módon érhetik el: ha megesznek egy trollt. A trollok életvidám lények, és az elfogyasztásukkal ez az életvidámság beköltözik a bergeniekbe. Csak az a gond, hogy a trollok nem szeretnének meghalni, így elmenekülnek és az ifjú bergeni trónörökösnek így nincs lehetősége rituálisan elfogyasztani egyet közülük. És ekkor jön egy pszichodrámás szemmel is nagyon izgalmas jelenet: a bergeniek királya ölébe veszi a gyerekét. A gyerek megkérdezi tőle: És akkor én hogyan lehetek boldog, ha nem ehettem trollt? A király pedig többször is, nyomatékkal elmondja: édes fiam, te nem lehetsz boldog, soha, semmilyen módon. 

Hogy a film hogy folytatódik és főleg hogy oldódik fel a feszültség a végén, azt nem árulom el. De ennél a jelenetnél elidőzök egy kicsit. 

Minden családban száll apáról fiúra, anyáról lányra valamiféle szellemi örökség. Még aki anyagi szempontból semmit nem hagy a gyerekeire, az is ad valamilyen útravalót. Számos értékes útravaló is kerül a hátizsákba, de vannak destruktív örökségek is. Lássunk néhány példát!

- Minket mindig kisemmiznek.

- A nőknek már csak szenvedés az osztályrészük.

- Ahogy megszületik a gyereked, te már nem számítasz.

- Te is alkoholista leszel, mint apád!

- A munkát nem szeretni kell, hanem csinálni.

- Te csak ne gondolkozz, hanem engedelmeskedj!

A sor folytatható, nagyon változatos romboló örökségeket adnak tovább a generációk egymásnak. Az ilyen mondatok annyira mélyen beleéghetnek az ember lelkébe gyerekkorában, hogy mire felnő, ott is kerítést, akadályt lát, ahol igazából nincs. Elhiszi magáról, hogy neki nincs joga boldognak lenni, nincs joga követni az álmait, nincs joga kialakítani egy olyan életet, amilyet ő szeretne élni. Elhiszi, hogy neki is el kell követnie ugyanazokat a hibákat, mint a szüleinek és a nagyszüleinek, hogy vezekelnie kell olyan hibákért, amiket elődei követtek el.

A pszichodrámacsoportok során ezek a destruktív örökségek tudatosulhatnak és a résztvevők átélhetik, hogy nem mindenkire érvényes természeti törvények ezek a mondatok. Átfogalmazzák, korrigálják a destruktív örökséget, ezáltal sokszor generációkon át továbbadott sebek gyógyulnak meg és kezdődik valami egészen új. 

Megmutatni gyenge pontjainkat, bevallani bizonytalanságainkat, haragot, gyűlöletet, lustaságot nem könnyű. Jó, ha néhány ember akad a legszűkebb baráti körben, családban, akik előtt azok lehetünk, akik valójában vagyunk álarc nélkül. Egy ismeretlen emberekből való csoportba kerülni és ott megmutatni magunkat, igényel egy adag bátorságot.

Épp ezért az induló drámacsoportunkra is érvényes a csoporttitok szabálya. Ez azt jelenti, hogy már az ismerkedő interjútól kezdve véd minden résztvevőt a titoktartási kötelezettség. Nemcsak a csoportvezetők, hanem minden egyes csoporttag is megfogadja, hogy a csoportban hallott információkat, történeteket a csoporton kívül nem adja tovább. Mindenki csak arról beszélhet, ami vele történt a csoportban. Elmondható tehát például a saját játék nagy vonalakban, de titokban kell maradnia annak, amit a csoporttársak mondtak magukról, annak, amiről mások játszottak, hogy ki hogyan reagált, egyáltalán az is, hogy ki jár a csoportba. Röviden összefoglalva: Ami a teremben hangzott el, az a teremben is marad.

Elsőre nehéz lehet ezt a titoktartást megfogadni, de három okból is nagyon fontos:

• Ez a védelem minden csoporttagnak fontos, hiszen emiatt tud igazán mélyre menni, őszintén dolgozni a csoportban. És végül is ezért jöttünk a csoportba.
• Az, hogy bizalmas dolgokat osztunk meg egymással, különleges kapcsolatot hoz létre a csoporttagok között és növeli az összetartozás érzését is, ami miatt jobban megy a közös munka.
• A csoporttitok betartása érdekében automatikusan keveset vagy semmit sem beszél az ember a csoportban megélt dolgokról, ami azért is jó, mert így a dinamikát nem beszéli ki magából. Akinek fontos, hogy megfogalmazzon felismeréseket, összegezzen, annak tanácsos inkább olyan papíralapú (semmiképp nem internetes) naplót vezetni, ami nem kerül idegen kézbe. Ez a módszer jó kompromisszum arra, hogy legyen emlékeztető feljegyzés is a saját haladásról, felismerésekről, ugyanakkor a dráma által adott lendület ne vesszen el a kibeszélésben és ráadásul a csoporttitok is megmaradjon.

Nagyon különböző lehet egy felnőtt ember szüleivel való kapcsolata. Ideális esetben a kapcsolat minden félnek annyi teret ad, amennyire szükségük van. Annyira gyakori a kapcsolattartás, hogy se túl kevésnek, se túl soknak nem érzi egyikük sem. Mindenki tiszteli a másik határait, nem erőszakolnak egymásra véleményt, tárgyakat, életcélokat, döntéseket, de kölcsönösen számíthatnak egymás segítségére minden helyzetben. Ez az ideális kapcsolat nagyon ritka és senkinek nem pottyan az ölébe. Sajnos akkor sem automatikus, ha a szülő „mindent megtett” vagy „csak jót akart”.

Gyakoribb az, hogy valami akadozik a kapcsolatban, a szülő túl sok dologba akar beleszólni vagy éppen egyáltalán nem lehet rá számítani, akkor se, ha szükség lenne rá. A gyerek nem akar leválni a szüleitől vagy a szülei nem engedik elszakadni őt, habár életkora alapján már rég felnőtt – vagy éppen nem keresi a kapcsolatot a szüleivel. Lehet a kapcsolatban sértettség, harag, gyűlölet is akár, vagy előfordul, hogy szülő és gyerek megszakítják egymással a kapcsolatot.

A rossz hír, hogy a szülő-gyerek közti kapcsolat annyira elemi kötődés, hogy még az évek, évtizedek óta megszakított kapcsolat vagy a halál sem tudja ezt a belső kötődést megszüntetni. Még azokban a gyerekekben is ott a biológiai szülő (hiányának) nyoma, akiket kisbabaként örökbe adtak és ezt követően szép gyerekkoruk volt. Ha a gyerek haragszik a szüleire vagy csalódott bennük, az érzelmi kötődés intenzitása ugyanolyan, mintha szeretné őket, csak éppen negatív előjelű. Sajnos a szülő-gyerek viszony sérülései a következő generációra is kihatnak – egészen változatos módokon, így ha jót akarunk magunknak és gyerekeinknek, akkor mindenképp érdemes a saját szüleinkkel való kapcsolatot tisztázni. Erre ritkán kész minden fél egyszerre. A régi rossz beidegződések, az évek óta ugyanolyan forgatókönyv szerint futó viták, veszekedések általában nem vezetnek sikerre. Sokszor az is nehéz, hogy mindenki egy asztalhoz üljön és őszintén beszéljen egymással – sok családban ennek a kultúrája egyszerűen hiányzik.

A jó hír viszont, hogy a pszichodráma módszere alkalmas arra, hogy a beteg szülő-gyerek kapcsolatot élhetővé és éltetővé tegye és feloldjon olyan kötődéseket, amelyek megakadályozzák, hogy szabadon éljünk. Ez abban az esetben is lehetséges, ha bármelyik szülő már nem él vagy betegsége, elzárkózása miatt nem megszólítható, nem együttműködő.

Hogyan történik mindez? A dráma színpadán minden lehetséges. Itt lejátszhatók olyan beszélgetések, amelyekre a valóságban nincs lehetőség vagy még nem érzünk erőt hozzá. A protagonista (a jelenet főszereplője) kiválasztja a szülőjét, szüleit játszó személyt a csoporttársai közül és mondatonként, folyamatos szerepcserével játsszák el azokat a jeleneteket, amelyekben annakidején elindult az eltávolodás egymástól, ahol a probléma gyökere van. Ilyenkor minden érzelemnek helye van. Az elnyomott dühöt éppígy ki lehet fejezni és meg lehet élni, mint a vágyat, hogy a jelenetbeli pici gyerek ölelésre és megértésre vágyik a szüleitől. Ami nem történt meg akkor, sok évvel ezelőtt, azt be lehet pótolni a dráma színpadán, az úgynevezett realitástöbbletben.

A tapasztalat az, hogy az érzelmi blokádok drámában történő felszabadítása pozitívan hat a valódi életre is. Ahol a szülő még él, gyakran elindul a közeledés felé, első bátortalan kapcsolatfelvétel vagy újbóli beszélgetések hozzák közelebb a generációkat. Ahol már nem él, ott a megrekedt gyászfolyamat lezajlik, a felnőtt gyerek képes lesz a jót továbbvinni a szülei örökségéből, a rosszat pedig elengedni. Ahol a szülő iránti düh valóban jogos – például abúzus, bántalmazás, elhanyagolás esetén – ott a gyógyulást az mutatja, hogy a gyerek nem magában keresi a hibát ezután, és átéli, hogy ő értékes és nem szolgált rá a rossz bánásmódra. Az is előfordul, hogy az időközben szülővé vált felnőtt gyerek a saját gyereknevelési módszereire is másképp néz, saját gyerekeivel való kommunikációján is változtat, így egyszerre három generáció is gyógyulni tud a pszichodrámának köszönhetően.

Amikor megkapok egy új legókészletet, először természetesen azt építem meg belőle, amit a készlet kínál, lehetőleg pontosan a leírás szerint. Persze ha csak ennyi lenne a Legoban rejlő potenciál, akkor nem lenne ennyire kedvelt játék évtizedek óta. A Lego lényege ugyanis, hogy szabadon összeállítható, határt csak a képzelet és a rendelkezésre álló építőelemek szabnak. Ami nem tetszik vagy nem működik, le lehet bontani, a házba lehet több ablakot építeni, a vonatpályát kibővíteni, a gépek lehetnek komplexebbek vagy épp egyszerűbbek, mint első nekifutásra – mindig kedvünk szerint variálhatjuk az egészet. Legtöbb esetben, ha el is veszett egy-egy speciális elem, valami módon helyettesíthető mással. Kevés helyen élhet meg az ember, különösen egy gyerek, akkora döntési szabadságot az életében, mint legózás közben - ráadásul valódi kockázat nélkül.

A pszichodrámázásban is jelen van ez a szabadság. Olyan jeleneteket játszunk el a csoportban, amelyekben a való életben valami miatt nem boldogultunk, nem voltunk elégedettek magunkkal, a reakcióinkkal, a kommunikációval. A dráma színpadán kipróbálhatjuk, hogyan lehetne másképp csinálni. Igazabban, hogy tényleg azt mondjuk, amit gondolunk. Kedvesebben, hogy ki tudjuk fejezni szeretetünket, ahol ez gátolt. Vagy éppen határozottabban és sarkosabban – mert néha pont az a problémánk, hogy nem merünk a sarkunkra állni és megmondani a véleményünket. Mindez és még sok minden más kockázat nélkül kipróbálható a pszichodrámában. Nem muszáj mindig úgy építkeznünk, ahogy a használati utasításban áll. Az élet használati utasításait ugyanis szüleinktől, környezetünktől kapjuk, akik saját félelmeiket, kudarcaikat, rossz beidegződéseiket is továbbadják nekünk, akár akarják, akár nem. De mi szabadok vagyunk mást építeni, máshogy építeni, mint ahogy tanultuk. 

A Lego az a játék, amit nem lehet kinőni. Kaphatók kezdő készletek már egészen pici gyerekeknek és a bonyolult Star Wars űrhajók összeépítése még felnőtteknek is kihívás és igazi élvezet lehet. Bár sokan elrakják a Legos dobozokat a gyerekszobából, amikor a gyerekek felnőnek, azért létezik a Lego-szubkultúra a felnőttek között, akik bámulatosan élethű épületeket, komplett városokat építenek szabadidejükben. Ahogy a Lego nem korhatáros, úgy a pszichodrámához sem lehet túl öreg valaki. Akárhány éves az ember, érdemes és lehetséges a rendelkezésre álló életlegokockáiból valami újat, szépet, hasznosat építeni. Erre a szabad és kreatív játékra várunk mindenkit a most induló pszichodrámacsoportunkba. Jelentkezz most a pszichodramamost@gmail.com e-mailcímen vagy a Kapcsolat menüpont alatt található telefonszámok egyikén. Szeretettel várunk!

Képzeld el, hogy a kedvenc számod énekled, de közben nem tarthatsz szünetet. Nem, még levegővételre sem. 

Ha jól beosztod a kezdő belégzést, nagyjából egy sorra elég a levegő. Ha tudatosan spórolsz a levegővel, akkor egy kicsit tovább is juthatsz, de garantáltan nem sikerül végigénekelni a számot, akkor se, ha nagyon szeretsz énekelni. 

Lehet, hogy az álommunkádat végzed, pont ott vagy, ahol lenni szeretnél, pont azt csinálod, amiben a legjobb vagy. De szünetre mindenképp szükséged van. Szükséged van fellélegzésre, mert ha hosszabb távon elmulasztasz szünetet tartani, elfogy a szufla, a lendület. 

A pszichodrámacsoportban való részvételre elég ok lehet, ha csak levegőt akarsz venni. Ha úgy érzed, nagyjából rendben van az életed, de jó lenne néha megállni és fellélegezni. Nem kell hatalmas krízis, nem kell megvárni, amíg ég a ház. 

Egyik drámacsoportomba akkor jelentkeztem, amikor tulajdonképpen rendben volt minden velem. Két gyerekemmel voltam otthon GYES-en, egészségesek voltak, nem volt különösebb probléma velük azon túl, hogy az éjszakák átalvásáról csak álmodozhattam. De a négy éve tartó 0-24 órás készenlét kimerített, hiába a számomra legkedvesebb emberekkel voltam. Azt kívántam, bárcsak lenne egy kis időm, amikor rólam szólnak a dolgok, amikor egyedül vagyok. Amikor én én vagyok, nem pedig valakinek az anyukája. Bár nem volt egyszerű megszervezni, hogy havi egy napot vigyázzon valaki a gyerekekre, de végül sikerült. Számomra a drámacsoport lett a szünet, az az alkalom, amikor magamra figyelhettem, amikor levegőt és lendületet vehettem. A drámás napok után a gyerekek egy lelkes és felszabadult anyát kaptak vissza. A szünet jót tett nekem, ami jót tett a családnak.

Ha úgy érzed, hogy neked is jót tenne rendszeresen egy kis szünet, egy nap, ami rólad szól, akkor szeretettel várunk az Életlego drámacsoportba. Havi egy szombat, amikor kiléphetsz a munka és/vagy család mókuskerekéből és arra fókuszálhatsz, hogy neked mi jó, te mit szeretnél, mik az álmaid és mit tehetsz értük. Szeretettel várunk, keress minket a pszichodramamost@gmail.com címen vagy a Kapcsolat menüpontban megadott telefonszámokon!