Munkámból adódóan sokat alszom szállodákban. Kétféle szálloda van: az, amelyikben a szobai információs mappában van visszajelzésre való űrlap és az, amelyikben nincs. Mindig, kivétel nélkül, minden esetben az a szálloda jobb, amelyikben megtalálható ez az űrlap. Pedig hát úgy is okoskodhatnánk, hogy a jó szállodának nincs szüksége feedbacklapra, úgyis azt írja be a kedves vendég, hogy

reggeli választék 5 csillag

ételek minősége 5 csillag

recepciós személyzet kedvessége 5 csillag

szoba tisztasága 5 csillag

ár-érték arány 5 csillag. 

Nem unalmas nekik ezt olvasni? Nem papírpazarlás? Van értelme kitölteni?

Sok év rendszeres szállodában alvás után azt mondom: igen. Ugyanis ezeknek az űrlapoknak a végén még szokott lenni egy megjegyzésrovat is vagy egy olyan mező, ahova a javasolt javításokat lehet beírni. Például hogy a zuhanyzónál nehéz beállítani a hőfokot, a lefolyóra ráférne egy tisztítás vagy hogy az egyik lámpában kiégett az izzó. Ezek olyan dolgok, amik rettentő bosszantóak tudnak lenni a vendég számára, de mondjuk egy takarításkor nem biztos, hogy feltűnik a személyzetnek a probléma. Igaz, fel is lehet hívni a recepciót ilyen esetben, de őszintén, hányszor tesz ilyet az ember? Hacsak nem nagyon zavaró a dolog, akkor egy üzleti úton, ahol csak aludni megy az ember a szobába és reggel korán már távozik is, nem telefonálgat javaslatok miatt, hogy hogy lehetne jobbá tenni a szobát. A kicsekkoláskor is lenne lehetőség szólni ezek miatt, de nekem olyankor már általában azzal van tele a fejem, hogy elérjem a vonatot vagy időben kijussak a reptérre. Nagyon fontos tehát, hogy a szálloda, a szolgáltató a lehető legegyszerűbbé tegye a feedbackadást, amiben a dicséreten kívül a kritika is benne van. 

Az olyan szállodai szobákban, ahol nincs feedback űrlap, általában van 1-2-3 olyan dolog, ami nem működik. Vagy ha működik, akkor körülményes a recepciós (volt már, hogy fél óráig tartott egy becsekkolás úgy, hogy senki nem volt előttem. Természetesen ebben a hotelban sem volt szervezett feedbacklehetőség.) vagy valami más nem stimmel. Meg vagyok győződve róla, hogy itt is a legjobbat akarják adni a vendégnek, hiszen érdekük, hogy visszatérjen és továbbajánlja az ismerőseinek a hotelt. Csak éppen azt hiszik, ők tudják jobban, mi a jó a vendégnek. 

Az a helyzet, hogy leszámítva egy remetét, aki egyedül él egy barlangban, mindannyian oda-vissza kapcsolatokban élünk. Adunk és kapunk. Valószínű, hogy legtöbbször az van a fejünkben, hogy jót akarunk a másiknak, nem pedig ártani. De az, hogy a jó akarás tényleg jó-e a másiknak, azt csakis onnan tudjuk, ha a másik visszajelez nekünk. A visszajelzés része a dicséret, ami lehet kimondott és ki nem mondott, de része a kritika is. Sokan megsebzésnek veszik a kritikát - és persze, nem jó hallani, hogy valamivel nagyon mellélőttünk. Ugyanakkor a kritikus feedback is hasznos, ha megvizsgáljuk, hogy hogyan tehetnénk magunkat és a viselkedésünket "felhasználóbaráttá".

Persze egy kapcsolat azért nem teljesen olyan, mint a szálloda, nem kell mindenben olyanná válnunk, mint ahogy azt mások várják tőlünk. Sőt, jó esetben nem felhasználó és szolgáltató relációban vagyunk együtt családban, barátságban. De a visszajelzések tudatják velünk, hogy a másikhoz hogyan jut el az, ami belőlünk a legjobb szándékkal kiindul. És ha azt kapjuk vissza, hogy lehetne javítani a barátságosságon vagy éppen az egyértelmű megfogalmazáson, akkor azon el lehet gondolkodni. Szabadok vagyunk a kritikus feedback ellenére is olyannak maradni, amilyenek vagyunk, de az is elképzelhető, hogy ezáltal jöhetünk rá, hol van gyenge pontunk, hol van még fejlődési lehetőség számunkra. 

Kaptál ma valakitől kritikát? Köszönd meg magadban és először csak engedd be. Nem muszáj megváltoznod, pláne nem azért, hogy kiérdemeld valaki szeretetét. De hátha van valami a kritikában, és ha változtatsz, nemcsak a másiknak lesz jobb, hanem neked is? A feedback a barátod. 

(kép innen: https://pixabay.com/hu/pap%C3%ADr-haj%C3%B3t-pap%C3%ADr-hajtogatott-heart-2287575/ )

Valentin-napra ajándékot adni mostanra szinte kötelező szerelembizonyíték. De mert gombnyomásra ritkán van egyszerre sokmillió embernek tökéletes ajándékötlete, január végén-február elején megjelennek a boltokban a teljesen fölösleges szivecskékkel díszített mindenféle kacatok. Van egy jobb ajándékötletem, ami nemcsak hogy valóban hozzájárulhat a kapcsolat fejlődéséhez, de még a környezettel szemben is barátságos, mert garantáltan nem a kukában végzi.

Az ajándék mögött az az elmélet áll, miszerint egy kritikus megjegyzést öt dicséret egyenlít ki, azaz a legtöbb ember jobban magára veszi a kritikát, mint a pozitív visszajelzéseket. Egy kapcsolatban óhatatlanul elhangzanak kritikus, adott esetben bántó megjegyzések, irreális lenne azt várni, hogy ez ne történjen meg. Viszont arra lehet törekedni, hogy a pozitív megjegyzések, megerősítések, dicséretek is kimondódjanak, mégpedig ötször olyan gyakran, mint a kritika – végül is ha két ember együtt van, lehet feltételezni, hogy a jót is látják egymásban, csak esetleg nem mindig mondják ki.

Adj idén Valentin-napra szivecskés kulcstartó és cukiplüssmaci helyett pozitív visszajelzéseket! Garantáltan örülni fog a párod és még öko is. Mi az az öt dolog, amit legjobban szeretsz benne? Mi az az öt közös élmény, amire a legszívesebben emlékszel vissza? Mi az az öt dolog, amit még szívesen átélnél vele? Mondd el neki és figyeld, mi történik!

Hivatalos definíció szerint a stressz olyan állapot, amelyben különösen nagy testi és/vagy lelki megerőltetés, feszültség éri az embert. Ez a meghatározás viszont nem válaszol arra, hogy miért vannak sokat dolgozó, sokat tevékenykedő, sűrű életet élő emberek, akik szubjektíve mégsem érzik az életüket stresszesnek. Nemrég hallottam egy félig-meddig viccesnek szánt megjegyzést: stresszt az okoz, ha olyan dolgot kell csinálnom, aminek nem látom értelmét. Azt gondolom, hogy itt a lényeg. De hogy kipróbáljam, tényleg igaz-e ez a meghatározás, végignéztem egy napomat, mégpedig a tegnapit.

Fotó: https://www.pexels.com/photo/design-desk-display-eyewear-313690/

Vasárnap volt, délelőtt isteniszteletet tartottam, majd főztem egy egyszerű ételt. Ebéd után ittam egy kávét és egy könyvet olvasva heverésztem a kanapén. Később elővettem a kötésemet, kicsit haladtam vele, majd írtam egy posztot a horgolós-főzős blogomba. Aztán elkezdtem sütit sütni egy még nem kipróbált recept alapján, ami előre nem látott katasztrófákkal járt. A süti végül sikerült, de többször kellett segítséget kérnem a férjemtől, mert ragadt mindkét kezem a tésztától, de még kellett volna plusz lisztet rakni hozzá. Ezzel párhuzamosan a férjem leszedte a karácsonyfát és szétfűrészelte az ágakat, hogy előírásszerűen tudjuk kidobni. Eközben kétszer kellett elsősegélyt nyújtanom neki.

A gyerekek közben emlékeztettek, hogy ígértünk még vacsora előtti filmnézést, így beüzemeltük a dvd-lejátszót és moziztunk egyet otthon. Közben este hét lett, gyors vacsorát készítettünk és fogyasztottunk el nagyjából együtt. Következett az esti gyereklefektető programpont, kis mese, fürdésre, hajmosásra és fogmosásra való motiválás és kilencre lecsendesedett a lakás.

Ha összességében nézzük, elég intenzív napunk volt, igazi üresjárat, pihenés talán csak abban az egy órában volt, amíg a kávémmal és a könyvemmel ebéd után bekuckóztam. Még munka is volt benne, az istentisztelet tartása, ami egyébként nem a normál állásom része, hanem önkéntes vállalás, de persze munkával, koncentrálással, idegen nyelven sok ember előtti beszéddel és nagyon intenzív emberi kapcsolatokkal jár, tehát akár stresszt is okozhatna. Érdekes módon nem okozott, sőt, hála néhány remek beszélgetésnek előtte és utána, kifejezetten feltöltődtem közben. Még azt se éreztem stresszesnek, hogy vasárnap hétkor csengett az óra – pedig nem vagyok reggeli ember.

A főzés sem stresszelt, talán leszámítva azt a negyed órát, amíg kitaláltam, hogy mit fogok főzni – ez nálunk legalább háromféle variációt jelent egy ételhez, mert a gyerekek elég válogatósak. Ezt a részét a főzésnek igen stresszesnek élem meg rendszeresen, agyrémnek és tökéletesen értelmetlennek tartom, ugyanakkor ha nem akarom, hogy csokival üssék el éhségüket, akkor kénytelen vagyok kreaítv lenni. Mikor azonban az ötlet megvan, a stressz is elszáll, főzni szeretek, és végül csak jönnek a pozitív visszajelzések az ételekről, tehát értelmet is nyer az egész számomra.

A blogírás, amivel kábé egy órát töltöttem, szintén agymunka, de mert szeretem, ezt sem éreztem stressznek.

Rettentően stresszelt viszont a fenyőfaleszedés körüli macera, pedig nem is én csináltam. A társasházban az a szabály, hogy a fát nem lehet se az ablakon kidobni (pedig nyilván óvatosan tennénk), se levinni a lépcsőházon keresztül (pedig nyilván összesöpörnénk utána a tűleveleket), hanem áganként szét kell fűrészelni és szatyorba gyűjtve levinni a kukába. Ha van valami, amit égbekiáltóan fölöslegesnek és értelmetlennek érzek, akkor ez az. Egy maximum 15 perces tevékenységből így lesz háromórás kemény meló, aminek eredménye, hogy az egész nappali fűrészporos és még vér is folyik közben. Itt volt a fő stresszforrás a tegnapi napban és még ma is lesz folytatása, mert a nappali alapos takarítása ma estére van időzítve.

A gyereknevelés viszonylag kevés stresszt tartogatott tegnap, talán kamaszlányommal való számomra tökéletesen értelmetlen sokszor egymásutáni figyelmeztetés volt az egyedüli stresszforrás, hogy pakolja be a bőröndjét a jövő heti iskolai sítáborra. Ezt leszámítva nem volt egyetlen tevékenység sem, aminél stresszt éltem volna meg.

A stressz kis árnyéka még a kekszsütés közbeni szerecsétlenkedésem közepette ért el, de ezt hamar felülírta a finom végeredmény. Maga a bénázás értelmetlen volt ugyan (miért publikál valaki olyan receptet, ami nem és nem működik?), de a sikerélmény, hogy mégis meg tudtam menteni a projektet, végül elfújta a stresszt.

Hogy mit mutat ez az emberkísérlet? Azt, hogy nem a munka mennyisége okozza a stresszt. Sőt, előfordul, hogy nem egy kötelesség, hanem valamilyen szabadidős, szabadon választott tevékenység fordul át stresszbe. A kulcskérdés: értelmesnek találom az adott cselekvést, történést vagy nem? Ha értelmesnek, akkor nem jön a stressz szorongató érzése, ha pedig értelmetlennek, akkor igen.

Az is előfordulhat, hogy bizonyos tevékenység egy ideig értelmesnek tűnik, aztán a mennyiségének növekedésével kezd el stresszelni. Emögött is jó eséllyel az értelem kérdése áll. Például stresszesnek éltem meg tavaly, hogy heti három blogposztot akartam írni és ehhez egy darabig akkor is ragaszkodtam, mikor semmi porcikám nem kívánta. Most változtattam: értelmetlennek találom, hogy mindenáron mennyiséget produkáljak, hiszen csak egy hobbiról van szó. Lecsökkentettem az elvárásaimat magammal szemben, így újra visszatért az öröm és eltűnt a stressz.

Ha te is szenvedsz időnként a stressztől, akkor próbáld ki egy napodat így végigvenni: melyik cselekvés közben érzel stresszt, melyik közben nem? Hogy függ össze azzal, hogy mit érzel értelmes és értelmetlen tevékenységnek? Ha sok értelmetlen tevékenységet találsz egy napodban, felteheted a kérdést: lenne másik út? Hol van szabadságod változtatni és több értelmeset csinálni az élrtelmetlen helyett?

kép innen

Nyár volt, árnyékban 35 fok. A Moszkván felszálltam egy buszra és belecsöppentem egy szürreális világba. Az indulásra várakozó utasok szidták a BKV-t, hogy képtelen légkondis járműveket üzemeltetni – ráadásul mindezt egy olyan környéken közlekedő busznál, amelynek a lakói hozzá vannak szokva, hogy nekik mindenből a legjobb jár.

Amikor a sofőr bezárta az ajtókat és elindult, olyan standupot nyomott le a mikrofonba, hogy kedvem lett volna a végén megtapsolni. Kedves Utasok, megértem a rosszallásukat, higgyék el, én is ugyanezt gondolom a szolgáltatás szinvonaláról, amit önök, de kérem, gondoljanak bele. Önök utaznak pár megállót, utána leszállnak és felfrissülnek, én meg itt ülök egész nap ebben a szaunában. Úgyhogy kérem, lazuljanak le, nézzenek ki az ablakon, élvezzék, hogy van elég ülőhely. Köszönjük, hogy velünk utaznak! – kábé ennyi volt a lényeg, mindez persze sokkal viccesebben előadva, és nemcsak a megfogalmazás volt szellemesebb, hanem a helyzetkomikum is dolgozott.

Mi is történt itt - pszichodrámás szemmel nézve az eseményeket? Moreno, a pszichodráma módszerének kidolgozója beszél arról, hogy az embernek az életben különböző szerepei vannak és azokat különbözőképpen tudja „belakni”. A buszvezető például egy foglalkozási szerep. Belakhatja a buszvezető ezt a szerepét úgy, hogy szigorúan azt csinálja, ami neki elő van írva: nyitja-zárja az ajtókat, figyelmesen vezeti a buszt, időben felveszi a munkát és tartja a menetrendet. Ha ezt teszi, ezzel már tulajdonképpen megszolgálta a fzetését, megtette, ami a dolga, elégedettek lehetünk vele és ő is saját magával. A munka világába való belépés idején, vagy akár egy-egy cégnél való kezdéskor az első időszakban gyakran így viszonyulnak az emberek foglalkozási szerepükhöz. Figyelnek arra, hogy mi van a munkaköri leírásban és azt megvalósítják.

Ha ebben az adottkeretben már biztonságosan mozog valaki, jellemzően miután beleszokott a cég klímájába, eltöltött pár évet egy adott munkával, akkor már képes arra, hogy kreatívan maga is formálja a foglalkozási szerepét. A buszvezető is ezt tette, amikor a hangosbemondón keresztül kedvesen, udvariasan és humorosan megszólította az utasokat. Ezért ő nem kapott prémiumot, nem jutott gyorsabban vagy biztonságosabban A-ból B-be, de néhány embernek okozott néhány vidám percet, foglalkozott a hogylétükkel és talán el is gondolkoztatta őket arról, hogy mennyire relatív az ő szenvedésük a hőségtől.

Az eset 2 és fél éve történt, és én máig is emlékszem rá. Ez a buszsofőr kreatívan lakta be a sofőri szerepét, és biztos vagyok benne, hogy szubjektíve is jobban érezte magát ezzel, mintha csak levezette volna az előírt számú kilométert.

Te hogy vagy a foglalkozási szerepeddel? Szorítanak a kötöttségek? Pont jó, de semmi különös az egész? Megteszed, amit muszáj, de színtelen az egész? Kreatívan értelmezed, szabadon improvizálsz az adott kereteken belül? Élvezed, amit teszel egész nap? Hol tudnád belecsempészni azt a plusz a munkavégzésedbe, a munkahelyi szerepedbe, amitől jobban éreznéd magad? Hol szorít a szerepjelmez és mit tudsz tenni azért, hogy kényelmesebb legyen? Netán egész más jelmezre, egész más szerepre vágysz?

Ha van kedved ilyen és hasonló kérdésekről egyedül és másokkal gondolkodni, gyere el a work-life-balance témájú meditatív sétánkra március 3-án! Részleteket itt találsz.

kép forrása: Photo by Tim Mossholder from Pexels https://www.pexels.com/photo/art-blurred-blurry-bokeh-383646/

Martha Steward és Flylady világában a nők erős nyomás alatt vannak egy egyszerű hétköznapon is, a karácsony pedig ha lehet, még ennél is keményebb kihívás. A háztartási tanácsadó weboldalak, főzős- és kreatív magazinok, a tökéletesen megkomponált Instagram-fotók magasra teszik a lécet, azt a benyomást keltik, mintha a karácsony csak akkor lehetne szép, ha minden stimmel vizuálisan, tartalmilag, kulinárisan és persze a családi hangulat is tökéletes.

Munka mellett, gyerekekkel, küzdve a szokásos decemberben aktuális megfázásokkal, rokoni segítség nélkül megvalósítani a tökéletes karácsonyt, sajnos nem olyan egyszerű, sőt szinte lehetetlen.

Én rögtön az első gyerekkel eltöltött karácsonyon szembesültem a maximalizmus és a realitás fel nem oldható ellentétével. Háromhetes babával a szoptatási nehézségekkel és alváshiánnyal való küzdés felülírta a tökéletes dekoráció - különleges karácsonyi menü - találó ajándék szentháromságát. Bevallom, rettentően éreztem magam. Arra gondoltam, hogy majd jövőre. Azóta tudom, hogy a karácsonyi előkészületek meg nem valósulására mindig több indok van, mint amennyit a fantáziámban előre ki tudok találni és minden évben jön hozzá valami új, ahogy nőnek a gyerekek.

Időközben elbúcsúztam a tökéletes karácsony képétől és Bruno Bettelheim után szabadon megbarátkoztam az elég jó karácsony gondolatával.

Az elég jó karácsony megengedi, hogy bűntudat nélkül készülődjek és bűntudat nélkül ünnepeljek. Az elég jó karácsony azt jelenti, hogy szabad csodálni Instán a tökéletesen terített asztalokat, az ünnepi ruha-smink-manikűrt bemutató blogokat, szabad bújni a főzős magazinokat és olvasni tippeket a tökéletes karácsonyi nagytakarításról, de nem szükséges minden halálosan komolyan venni és egyszerre megvalósítani ezekből.

Lehetséges, hogy egyik évben nagyon egyedi az ádventi kalendárium, de a menü semmi különös (a gyerekek úgyis azt szeretik, amit máskor is esznek). Lehet, hogy egyik évben sikerül ablakot mosni és az utolsó sarkot is kipucolni karácsony előtt, másik évben viszont fontosabb, hogy a karácsony előtti hétvégéken elkísérjük a gyerekeket a különféle szülinapi bulikra vagy iskola által szervezett programokra. Lehet, hogy egyik évben összejön a karácsonyi manikűr, a másik évben meg annak is örülünk, ha sikerül valahogy a megfázás által megviselt arcunkat elfogadhatóvá tenni. Lehet, hogy van olyan év, amikor karácsonyra elfogy minden aprósüti és az utolsó pillanatban valami bolti édesség kerül az asztalra. Lehet, hogy nincs senki, aki vigyázna a gyerekekre amíg díszítjük a fát, és ezért nem este, gyertyafénnyel hozzák az angyalok a fát, hanem már reggel ott áll a nappaliban. Lehet, hogy van olyan év, amikor december 24-én mindenki nyomja az ágyat influenzával, rekedten és csak 26-án képes a család a fa alatt énekelni. A fentiek egyike sem csak a fantáziámból pattant ki, mindet kipipáltam az elmúlt 12 évben.

És ez mind rendben van.

Az elég jó karácsony azt jelenti számomra, hogy minden évben újra szabadon eldönthetem, hova teszem a hangsúlyt, mi lesz az az egy-két dolog, amire fókuszálok. És ha a fókusz olyan dolgokra esik, amelyek nem látványosak és nem kommunikálhatók hatásosan a social mediában, akkor sincs semmi probléma. Az elég jó karácsony előnye, hogy senkinek és semmilyen elvárásnak, évtizedes tradícióknak nem kell megfelelni. Elég arra figyelni, mi jó azoknak, akik a legfontosabbak számunkra és mi az, ami nekünk megadja a karácsonyi hangulatot. Ez pedig valószínűleg jóval kevesebb, mint ami elvárás kívülről jön.

Az elég jó karácsony azt jelenti számomra, hogy tudom, a karácsony minden évben eljön, függetlenül attól, hogy mennyi energiát tudtam belerakni az előkészületekbe, függetlenül attól, mennyire lett tökéletes minden. Nagyon felszabadító tudni, hogy az ünnep nem az én teljesítményemtől függ, hanem egyszerűen eljön és lehetőséget kínál megállni és élvezni, ami adatott, úgy, ahogy éppen van: tökéletlenül, kompromisszumokkal, de nyitott szívvel és hálásan.

Sokszor előfordul, hogy az önismereti csoportba érkező ember a külvilág szemében kedves, alkalmazkodó, szelíd. Nem azért jön, mert konfliktusai vannak és szeretné ezeket megoldani, hanem mondjuk azért mert fél a nyilvános szerepléstől, úgy érzi, hogy képtelen döntéseket hozni, vagy nem tudja, merre tovább.

A pszichodráma egyik célja ilyen esetben is, hogy a résztvevők kapcsolatba kerüljenek saját magukkal: azzal, amire vágynak, amit igazából éreznek, az erőforrásaikkal és akár a gyenge pontjaikkal is. Ennek a folyamatnak az eredménye az is, hogy a csoporttagok egyre inkább kontúrokat nyernek. Az, akinek korábban mindegy volt, hogy kávé vagy tea, hirtelen rájön, hogy igazából az egyiket szeretné és a másikat nem. Logikus, hogy ez a környezetében lévő embereket irritálhatja. Aki eddig mindent megcsinált, amit kértek tőle, akinek így is jó volt, meg úgy is jó volt, most már bizonyos dolgokra igent mond, másokra meg nemet. Nem csak azt nézi, hogy mi jó a másik embernek, hanem azt is meg tudja fogalmazni, hogy mi jó neki. Megoldást talál a problémára, amivel a csoportba jött, könnyebben dönt, jobban tudja, milyen irányba menjen szakmailag vagy a magánéletében. Megerősödik az önbizalma és fog tudni nyilvánosan szerepelni is, tehát a pszichodráma-terápia sikeres lesz.

Viszont mivel már nem olyan szabadon gyurmázható, mint korábban, mivel vannak sarkai és élei, határokat szab és bizonyos dolgokra nemet is tud mondani, a kapcsolatai kárt szenvedhetnek. Persze nem minden kapcsolat. Az őszinte, egyenrangú kapcsolatokban ugyanis minden fél örül annak, ha a másik fejlődik, ha önmaga lehet. Akik önmagukért szeretik egymást, azok kifejezetten örülnek, ha a másik kivirul, közelebb kerül önmagához. Az elnyomó kapcsolatokban viszont a változás zavart kelt. Az elnyomónak korábban könnyű dolga volt a magát alávető, gyurmázható személyiséggel, az új, az öntudatára ébredt partner viszont már nem olyan könnyű préda. Ellenáll, ha kell, nemet mond, határt szab. Ilyenkor fordul elő, hogy a pszichodráma nem megbékélést hoz, hanem konfliktust, adott esetben szakítást. Ekkor nagyon fontos, hogy a megváltozott fél továbbra is maradjon kapcsolatban az újonan felfedezett erős önmagával és támadás esetén újra és újra megkérdezze magát: azért támadnak, mert tényleg rosszat tettem, vagy csak azért, mert már nem szolgálom ki a másikat kérdés nélkül? Az önismereti csoportnak is van ilyenkor támogató funkciója, hogy amíg megerősödik az új én, addig mind a régi behódolásba való visszalépéstől, mind az egoizmus túlzásaitól megóvja a csoporttagot.

Az önismeret folyamatos, az élet végéig tartó feladat, ezért a legtöbb önismereti csoport hosszabb időn, egy-két éven keresztül rendszeresen tart összejöveteleket. De létezik rövidebb munkaforma is, a műhely vagy workshop. Ezek egynaposak vagy egy hétvégét vesznek igénybe. Jogos a kérdés, hogy mi fér bele egyetlen napba, mit lehetséges egyáltalán ilyen rövid idő alatt elérni.

A pszichodráma műhelyek megrendezése mögött ugyanaz a két alapgondolat van, ami a hosszútávú csoportok mögött is.

Egyrészt, hogy a munka nemcsak a csoportfoglalkozás ideje alatt zajlik, hanem már előtte és még utána is. Előtte, mert a jelentkezők a találkozás előtt a meghirdetett témával kapcsolatban már elkezdenek gondolkodni, saját maguk számára kérdéseket megfogalmazni, életükre az adott téma mentén reflektálni. Ez már az önismereti munka fontos része. A workshopról hazatérve pedig még sokáig dolgozik a felszín alatt mindaz, ami ott történt.

A másik feltételezés, ami miatt szakmailag indokolt workshopokat tartani, az az a tény, hogy nemcsak a játékok főszereplője kap a pszichodrámától valamit. A hosszabb csoportokon az a szokás, hogy minden résztvevő legalább egyszer kap lehetőséget saját protagonista játékra. Egy műhelyen ez természetesen nem lehetséges, itt kisebb gyakorlatokra vagy egy, legfeljebb kettő hosszabb játékra van lehetőség, tehát nem mindenki témája kerül sorra. Mégis az a tapasztalat, hogy minden játékban minden szereplő, sőt még a nézők is bevonódnak annyira, hogy saját életükre nézve releváns tapasztalatot szereznek, kérdéseket tesznek fel, impulzusokat kapnak.

 A rövid önismereti műhely ezen kívül jó lehetőség a módszer és a vezetők megismerésére, ha valaki hosszabb csoportra való részvételével kapcsolatban még nem biztos. Ezalatt az idő alatt az mindenképpen kiderül, ha valaki egész biztos nem akar vagy tud az adott módszerrel és vezetőkkel dolgozni. Van, aki számára könnyebbség, hogy egyszerűen kockázat nélkül kipróbálhatnak valamit. Ugyan a kipróbálás a hosszabb csoportok elején is adott lehetőség, de van, akinek nehézséget okoz nemet mondani. Nekik kifejezetten kényelmes egy deklaráltan rövid munkaforma.

Akkor is érdemes részt venni egy rövidebb műhelyen, ha alapvetően fontos számodra az önismeret, de jelenleg nem fér bele valami miatt, hogy egy hosszabb csoportban dolgozz. Minden, amit magadért és a céljaidért teszel, az jobb, mintha semmit nem tennél. Egy tematikus workshop nem fogja az életed nagy problémáját megoldani (bár akármi megtörténhet), de éppen az új impulzusokon keresztül kilendíthet egy holtpontról, mozgósíthat energiákat. Van, amikor már ennyi is elég, hogy változzon valami.

A december 2-án rendezendő Téli napforduló workshop nem titkolt célja, hogy a természet által kínált ritmust, a fény növekedését a személyes életünkbe is átvigyük, abból erőt merítsünk személyes és közösségi céljaink megvalósításához.

Vajon miért van az, hogy a legtöbb újévi fogadalomra január közepén már senki nem is gondol vagy legfeljebb csak lemondóan és bűntudattal?

Bár sokszor tudjuk, mi lenne helyes, mi tenne jót nekünk, de az elkezdés, az első lépés megtétele egyszerűen nem sikerül, nincs meg hozzá a szufla. A pillanatnyi erőfeszítés visszahúzó ereje nagyobb, mint a hosszútávon elvárt haszon. A pszichológia belső szabotőrnek is nevezi azt az erőt, ami miatt nem azt tesszük, amit jónak gondolnánk, ami továbbvinne minket, hanem épp az ellenkezőjét. A belső szabotőr eredete nagyon különböző lehet mindannyiunknál. Lehet egy családi hiedelem, miszerint "mi mindig a rövidebbet húzzuk" vagy egy jólirányzott "te sem leszel különb, mint az apád". De az is előfordulhat, hogy olyan közegben nőtt fel valaki, ahol csak akkor járt a meghittség, az ölelés, az odabújás, ha valami rosszul sült el. Vannak szülők, akik a sikereket természetesként könyvelik el, netán irigyek is a náluk sikeresebb gyerekükre, és csak akkor tudnak odafordulni hozzájuk, ha azok gyengék, vesztesek, betegek. Az ilyen gyerek megtanulja, hogy ugyan a kudarc elvileg rossz, de ha padlón vagyok, akkor szeretetet kapok, tehát mégis ez a jobb választás. 

Persze amikor egy felnőtt az újévi (vagy akármikori) fogadalmát idejekorán feladja, amikor szabotálja a saját sikerét vagy egészségét, akkor ezeket nem tudatosan gondolja végig, de a háttérben hatnak ezek a mondatok, ezek a régi beidegződések. Szerencsére nem kell, hogy örökké ezeknek a foglyai maradjunk. A felszabadulás hosszú út, de az első lépés megtétele a legfontosabb ezen az úton. Erre hívjuk most az érdeklődőket, azokat, akik nem akarnak tovább vesztesek maradni, nem akarnak a saját sikerük útjában állni. A Téli napfordulós workshop címét azért választottuk, mert a napforduló a növekedő sötétség után a lassan növekedő fény idejét hozza el. Ez majdnem egybeesik a karácsonnyal és az újévvel, amikor legtöbben új célokat tűzünk ki magunknak. De mert ezek a napok általában tele vannak családi programmal, mi december 2-ára tettük a műhelyt, hogy ne kelljen választani a család és az énidő között. Várunk szeretettel! Információkat itt lehet olvasni

Amikor ezt a posztot írom, még nem írtam ki a FB-oldalamra. Néhány napja egy régi iskolatársam posztját olvasva már majdnem, aztán mégsem. Szerencsém van, amik velem történtek az aktuális félelmen és émelygésen kívül mélyebb nyomokat nem hagytak. Se az emberekben való bizalmam nem vesztettem el, se a szextől nem irtózom, se nem félek sötét utcán egyedül végigmenni azóta. Tudom, hogy ez nem természetes. Egy dolog viszont megmaradt, és ez a szégyen, hogy ami megtörtént, megtörténhetett.

A #meetoo kampány többszörösen elgondolkodtatott.

Hogy aki nem merte elmondani, miért nem merte. Mert úgy nevelték, hogy bármi történik, a nő a hibás. Ha kihívóan öltözködik, sminkeli és teszegeti magát, ha egyedül mászkál sötétedés után az utcán, akkor ne csodálkozzon. Ha a férfi szemébe néz, akkor félreérthető. Ha barátságosan elcseveg valakivel egy rendezvényen, akkor már jelzéseket küld.

De kinek is mondaná el? Egy rendőrnek, aki amúgy szexista vicceken röhög a kollégájával? Vagy annak az egyébként normális férfiismerősének, aki hangosan „tiszteli a hölgyeket”, de csak kicsúszik naponta egy-egy lesajnáló megjegyzés a száján? Vagy azoknak, akik szerint a nemi erőszak egyenlő erőszakos közösülés és ha a bugyi fennmaradt, akkor nincs miről beszélni? Vagy annak, aki szerint egy picit is határozottabban fellépő nő emancipunci? Vagy azoknak, akik szerint ennyi év távlatából már nem kéne feszegetni a dolgokat?

Meglepően sokan tiltakoznak most azellen, hogy sok nő megszólalt. Nők is, férfiak is. Kényelmesebb lenne, ha nem mondanának semmit az áldozatok. Kényelmesebb lenne, ha nem kerülnének elő olyan időkből erőszaktörténetek, amikor még nem lehetett a „migránsokra” fogni. Kényelmesebb lenne, ha továbbra is azt lehetne gondolni, hogy a rendőrségi statisztikák valós számokat tükröznek vissza. Kényelmesebb lenne azt hinni, hogy lehet úgy nőként létezni Magyarországon most és az elmúlt évtizedekben, hogy soha nem tapizták le, hogy soha nem tartottak elé váratlanul egy fotót, hogy soha nem tolta le előtte a gatyát egy mutogatósbácsi. Kényelmesebb lenne azt hinni, hogy ilyesmi csak azokkal történik, akik ledér erkölcsű nőcskék.

Nem, nemcsak velük történt. Nemcsak a kifejezetten szépekkel, nemcsak a jó alakúakkal, nemcsak a szexin öltözködőkkel, nemcsak azokkal, akik rosszhírű helyekre járnak és éjnek évadján járnak haza. Megtörténhetett bárkivel és megtörténhet most is. És ennek a történetnek csak akkor lehet vége, ha a mi lányaink már nem félnek elmondani nekünk, hogy mi történt, ha mi, anyák, elhisszük nekik, amit mondanak és kiállunk értük. Ha nem félelemre és megalázkodásra neveljük őket, hanem arra, hogy irányítsák a dolgokat. Ha többé nem lesz szalonképes egy szexista beszólás, sem az, hogy egy férfi bármikor bárhova nyúlhat. Ha a ma felnövő fiúknak valódi tiszteletet tanítunk a lányok felé, nem felülről lefele kézcsókolgató kirakatimádatot. Ebben van a mai szülőgeneráció felelőssége és feladata és ebben van az esély, hogy ne legyen szükség több #metoo kampányra.

Vannak jól hangzó szlogenek, amelyektől legalábbis pszichodrámás füllel hallgatva érdemes óvakodni. A „Ne próbáld, csináld!” is közéjük tartozik. A mondat azt sugallja, hogy aki valamit megpróbál, az nem teszi szívvel-lélekkel, hanem csak úgy tesz, mintha. Pedig „úgy tenni, mintha”, kipróbálni dolgokat, lehet teljes odaszánással is.

Úgy tenni, mintha – ez az, ami a pszichodráma színpadán egész idő alatt történik. Mert vannak olyan helyzetek, amelyekben mindig egyféle módon reagálunk, pedig sajnos nem célravezető ez a reakció. Ilyenkor még nehéz eldönteni, mi lenne a megfelelő, pláne, ha több lehetséges alternatíva is eszünkbe jut. Ilyen esetben a próbálkozás, az egyes megoldások kipróbálása egyáltalán nem lebecsülendő dolog. Nem „csak próbálkozás”, hanem egy lehetséges megoldás kipróbálása.

Akkor is érdemes próbálkozni, ha egyébként bénultnak érezzük magunkat. A semmit nem csinálásnál, amelyből nem jutunk tovább, pedig szeretnénk, igenis lehet a próbálkozás a kivezető út. Lehet, hogy nincs mögötte teljes meggyőződés – honnan is lenne, hiszen ha tudnánk, mi a megoldás, akkor nem lennénk megrekedve. Ennek ellenére fontos megengedni magunknak a megpróbálást, még a hibázás, a lyukrafutás rizikójával együtt is.

Bénult állapotban a „Próbáld meg, mit veszíthetsz!” mondat sokkal inkább lehet konkstruktív, mint a „Csináld vagy ne csináld, de ne próbáld!”

Emberek vagyunk, nincs kezünkben a bölcsek köve, így igen, egész nyugodtan próbálkozhatunk addig, amíg meg nem találjuk egy helyzetben azt a magatartást, azt a reakciót, azt a kapcsolati közelséget-távolságot, ami a célnak legjobban megfelel és a legkomfortosabb. A bizonytalanság normális emberi, aki pedig pedig azt sugározza, hogy mindig biztos a következő lépésben, azt nyugodtan szemlélhetjük kis kételkedéssel.