Nagyon különböző lehet egy felnőtt ember szüleivel való kapcsolata. Ideális esetben a kapcsolat minden félnek annyi teret ad, amennyire szükségük van. Annyira gyakori a kapcsolattartás, hogy se túl kevésnek, se túl soknak nem érzi egyikük sem. Mindenki tiszteli a másik határait, nem erőszakolnak egymásra véleményt, tárgyakat, életcélokat, döntéseket, de kölcsönösen számíthatnak egymás segítségére minden helyzetben. Ez az ideális kapcsolat nagyon ritka és senkinek nem pottyan az ölébe. Sajnos akkor sem automatikus, ha a szülő „mindent megtett” vagy „csak jót akart”.

Gyakoribb az, hogy valami akadozik a kapcsolatban, a szülő túl sok dologba akar beleszólni vagy éppen egyáltalán nem lehet rá számítani, akkor se, ha szükség lenne rá. A gyerek nem akar leválni a szüleitől vagy a szülei nem engedik elszakadni őt, habár életkora alapján már rég felnőtt – vagy éppen nem keresi a kapcsolatot a szüleivel. Lehet a kapcsolatban sértettség, harag, gyűlölet is akár, vagy előfordul, hogy szülő és gyerek megszakítják egymással a kapcsolatot.

A rossz hír, hogy a szülő-gyerek közti kapcsolat annyira elemi kötődés, hogy még az évek, évtizedek óta megszakított kapcsolat vagy a halál sem tudja ezt a belső kötődést megszüntetni. Még azokban a gyerekekben is ott a biológiai szülő (hiányának) nyoma, akiket kisbabaként örökbe adtak és ezt követően szép gyerekkoruk volt. Ha a gyerek haragszik a szüleire vagy csalódott bennük, az érzelmi kötődés intenzitása ugyanolyan, mintha szeretné őket, csak éppen negatív előjelű. Sajnos a szülő-gyerek viszony sérülései a következő generációra is kihatnak – egészen változatos módokon, így ha jót akarunk magunknak és gyerekeinknek, akkor mindenképp érdemes a saját szüleinkkel való kapcsolatot tisztázni. Erre ritkán kész minden fél egyszerre. A régi rossz beidegződések, az évek óta ugyanolyan forgatókönyv szerint futó viták, veszekedések általában nem vezetnek sikerre. Sokszor az is nehéz, hogy mindenki egy asztalhoz üljön és őszintén beszéljen egymással – sok családban ennek a kultúrája egyszerűen hiányzik.

A jó hír viszont, hogy a pszichodráma módszere alkalmas arra, hogy a beteg szülő-gyerek kapcsolatot élhetővé és éltetővé tegye és feloldjon olyan kötődéseket, amelyek megakadályozzák, hogy szabadon éljünk. Ez abban az esetben is lehetséges, ha bármelyik szülő már nem él vagy betegsége, elzárkózása miatt nem megszólítható, nem együttműködő.

Hogyan történik mindez? A dráma színpadán minden lehetséges. Itt lejátszhatók olyan beszélgetések, amelyekre a valóságban nincs lehetőség vagy még nem érzünk erőt hozzá. A protagonista (a jelenet főszereplője) kiválasztja a szülőjét, szüleit játszó személyt a csoporttársai közül és mondatonként, folyamatos szerepcserével játsszák el azokat a jeleneteket, amelyekben annakidején elindult az eltávolodás egymástól, ahol a probléma gyökere van. Ilyenkor minden érzelemnek helye van. Az elnyomott dühöt éppígy ki lehet fejezni és meg lehet élni, mint a vágyat, hogy a jelenetbeli pici gyerek ölelésre és megértésre vágyik a szüleitől. Ami nem történt meg akkor, sok évvel ezelőtt, azt be lehet pótolni a dráma színpadán, az úgynevezett realitástöbbletben.

A tapasztalat az, hogy az érzelmi blokádok drámában történő felszabadítása pozitívan hat a valódi életre is. Ahol a szülő még él, gyakran elindul a közeledés felé, első bátortalan kapcsolatfelvétel vagy újbóli beszélgetések hozzák közelebb a generációkat. Ahol már nem él, ott a megrekedt gyászfolyamat lezajlik, a felnőtt gyerek képes lesz a jót továbbvinni a szülei örökségéből, a rosszat pedig elengedni. Ahol a szülő iránti düh valóban jogos – például abúzus, bántalmazás, elhanyagolás esetén – ott a gyógyulást az mutatja, hogy a gyerek nem magában keresi a hibát ezután, és átéli, hogy ő értékes és nem szolgált rá a rossz bánásmódra. Az is előfordul, hogy az időközben szülővé vált felnőtt gyerek a saját gyereknevelési módszereire is másképp néz, saját gyerekeivel való kommunikációján is változtat, így egyszerre három generáció is gyógyulni tud a pszichodrámának köszönhetően.