Egyre ismertebb lesz Magyarországon is a minimalizmus, amely szerint minél kevesebb holmit birtoklunk, annál inkább tudunk fókuszálni a fontos dolgokra az életben. A konmarizás, a holmik szelektálása Marie Kondo örömelve alapján valóban izgalmas folyamat, amely bőven érinti a lelket is, nemcsak az anyagi javakat. Ez az örömelv önmagában megér egy posztot. Van viszont egy másik elv is, amelyik szerintem sokat adhat az önismeretünkhöz és ezt még az „örömet sugároz-e a tárgy?” kérdés feltevése előtt is feltehetjük. Sőt, ennek a kérdésnek akkor is van létjogosultsága, ha nem szándékozunk semmit kidobni.

fotó innen

Mire vágytam, mit terveztem ezzel a tárggyal, amikor beszereztem?

Sokszor egy beszerzés lenyomata annak, amilyenek szeretnénk lenni, amit vágyunk megtenni. A nordic walking botok azt mesélik, hogy gazdájuk szeretne gyakrabban kimenni az erdőbe és többet mozogni. A csini magassarkú tulajdonosa táncolni szeretne járni. A 36 színű akvarellceruza azért került az íróasztalra, mert valaki több teret szeretne adni a kreativitásának vagy éppen pihenésképpen mandalákat színezne. A hipermodern takarítógép a tiszta lakás iránti vágyat testesíti meg, a francia nyelvkönyv pedig azt, hogy a tulajdonosa szeretné bejárni Dél-Franciaországot.

Ha ezzel a kérdéssel a fejünkben nézünk szét a lakásban, rengeteg álmot, vágyat, ambíciót látunk a polcokon, szekrényekben. Világos, hogy minden nem valósulhat megy egyszerre. De ahelyett, hogy emiatt bűntudatot kezdenénk hízlalni magunkban, megtehetjük azt is, hogy gondolatban közelebb lépünk ezekhez az álmokhoz. Még mindig lázba hoz? Ha nem, akkor annál jobb – így a kapcsolódó tárgytól is könnyebb lesz a búcsú. Ha pedig az álom még mindig aktuális vagy épp újra aktuális, akkor a tárgy megőrzése is rendben van.

Az is előfordulhat, hogy valakinek túl sok álma van, több, mint amennyi megvalósításához jelenleg ideje, energiája van. Ilyenkor érdemes megérezni, melyik egy-két-három vágy a legerősebb benned. Ekkor már megvan a fókusz és elkezdheted a napirendedet, heti rutinodat is végignézni és átalakítani. Hol van hely, hol tudok helyet teremteni a kiválasztott álom megvalósításának? Ha nem is megy minden egyszerre, de így lépésenként mégis sikerülhet megvalósítani, amiről álmodtál. Mert a minimalizmus nem öncél, mint ahogy az sem, hogy minél több dolgot kidobáljunk a lakásból. A cél, hogy megtedd, amiről álmodsz és azzá válj, akivé szíved mélyén szeretnél.

Jellemző, hogy több nő jár önismereti csoportba, mint férfi. A férfiaknak sokszor fenntartásaik vannak a lelkizéssel kapcsolatban és amúgy is, ha probléma van, a fiúk nem sírnak, hanem összeszorítják a fogukat és kibírják. De nincsenek is problémák, csak kihívások, szóval minek olyan helyre járni, ahol problémákkal foglalkoznak!

Szeretnék ezek mögé a beidegződések mögé egy kérdőjelet rakni.

Sok év pszichodrámázás alatt rengeteg olyan játékot láttam, amelyben apákról volt szó és az apákkal való kapcsolatról. A játék során sokszor kiderült, hogy az apa nem volt képes kimutatni az érzelmeit, soha nem mondta ki – vagy nem elégszer -, hogy szereti a gyermekét, hogy büszke rá. Elvonulva élt, nem vállalt szerepet a család életében, vagy legfeljebb annyit, hogy megkereste a család életének anyagi fedezetét. Bármennyire fontos ez, a boldog családi élethez, boldog gyerekek neveléséhez nem elég.

Ma már szerencsére egyre inkább normálissá válik, hogy az apák feladata a családban nem merül ki a pénzkeresésben. De hogy mi is az pontosan, azt a ma fiatal felnőtt férfiak generációja sokszor mindenféle támpont nélkül találja ki. Nincsenek modellek, hogy hogyan kell jól csinálni az apaságot, hogyan kell jól csinálni a szerető férj szerepet, hogyan lehet jól megvalósítani a karriert és magánéletet egyensúlyban tartó életet és hogyan lehet úgy élni, hogy az érzéseket nem alkoholba fojtja a férfi, hanem konstruktív módon fejezi ki. Szóval, nem, az önismeret nemcsak női pszichocucc, mint ahogy nem is elsősorban a problémákon való rágódás. Sokkal inkább egy megoldásfókuszú, akciókban gazdag megközelítés, amelyből férfiak is profitálhatnak.

• Kipróbálhatnak különféle férfi szerepeket kockázat nélkül a dráma színpadán.
• A siker felépítésében akadályozó családi hiedelmeket felülírhatják.
• Megtanulhatják kifejezni az érzéseiket, hogy közben mégse látszódjanak gyengének.
• Megtanulhatják kezelni az agressziót.
• Szerepcserék során megérezhetik a sokszor annyira rejtélyes nők hozzáállását, érzelemvilágát, amiből a párkapcsolatban vagy a párkeresésben is profitálhatnak.
• Mások játékai során láthatnak, tapasztalhatnak különféle férfi viselkedésmodelleket és azok hosszútávú következményét. Kiválaszthatják, hogy számukra ezek közül melyik vonzó és melyik nem.
• Felépíthetik a rájuk szabott férfi identitást.
• Megérezhetik, hogy melyik szerepük mennyire fontos számukra és hogy hogyan akarják megváltoztatni a szerepeik súlyát az életükben.
• Kiválaszthatják, hogy saját apjuk által mutatott mintából mit szeretnének továbbvinni és mitől búcsúznak el.

Ha úgy érzed, hogy ezekre neked is szükséged van, várjuk jelentkezésed a pszichodrámacsoportunkba!

Ezt a kérdést gyakran felteszitek, ezért most összeszedtem a legfontosabbakat.

A pszichodráma egyik fontos eleme a spontaneitás, tehát a jó hír, hogy nem kell semminek utánaolvasnod, nem kell előre átgondolnod, hogy mit fogsz majd mondani a csoportban, nem kell valamilyennek látszanod, amilyen nem vagy. A csoport kezdetén lévő interjú jó készülés, mert a beszélgetés során magad számára is tisztázhatod, mik a céljaid. Ezen kívül van néhány dolog, ami nem feltétel,de segítheti a ráhangolódásod a közös munkára.

Aludd ki magad!

Nem mindig egyszerű este időben lefeküdni, de ha tudod, szervezd úgy az előző estét, hogy a neked szükséges számú órát alvással tudd tölteni éjszaka. Ha így teszel, másnap jobban ott tudsz lenni a játék közben, tudsz magadra és a csoporttársaidra koncentrálni. Az alvás nem elvesztegetett idő, hanem olyan, mint a benzin az autónak. Add meg magadnak azt a pihenést, amire szükséged van.

 Légy kíváncsi!

Minden drámás nap tele van meglepetéssel. Felfedezel valami újat magadban, egyre közelebb kerülsz a csoporttársaidhoz is. Felfedezel hasonlóságokat vagy különbségeket az életetekben és ezek a felfedezések, rádöbbenések így vagy úgy továbbvisznek. Légy nyitott ezekre az újdonságokra, a többiek megosztásaira, történeteire és arra is, mit mond a tested, a szíved, a gyomrod, a vágyaid.

 Hozz magaddal valami apró harapnivalót!

Foglalkozás közben tartunk szüneteket, de a módszer sajátossága, hogy ha épp játék közben vagyunk délben, akkor nem szakítjuk meg ebédszünettel, hanem kicsit halasztjuk a dolgot. Ha igényled a pontos étkezési időket, nem árt, ha van nálad ilyenkor valami, amit gyorsan be tudsz kapni éhség ellen

Vegyél fel kényelmes ruhát és cipőt!

Játék közben előfordulhat, hogy guggolunk, földön ülünk, mindenféle pózokban állunk. (Persze ha valakinek egészségügyi problémái miatt valami nem megy, akkor megoldjuk másképp.) Ilyenkor a magassarkú cipő és elegáns szűk szoknya nem annyira praktikus. Vegyél fel olyan ruhát, amiben szabadon tudsz mozogni és fesztelenül érzed magad, valamint ami a hőmérsékletnek is megfelel.

 Tervezd lazára a dráma napját!

Ha tudod, szervezd úgy a napod, hogy kényelmesen, időben, akár 15 perccel hamarabb is oda tudj érni a csoport kezdetére. Ez segít a ráhangolódásban. A drámás munka után sokaknak nem könnyű azonnal ráhangolódni a külvilágra, így ha tudod, engedj magadnak egy finom átmenetet. Ha aznapra még szervezel találkozót, akkor se azonnal a csoport utánra, hanem legyen kis időd sétálni, finoman átsiklani a csoport történéseiből a normál életbe. Van, aki szeret pár dolgot felírni a nap eseményeiből, erre is hagyhatsz magadnak 10-15 percet. Persze az élet sokszor nem engedi az ideális megoldást és előtte-utána is rohanni kell - ha így van, az sem tragédia, de ha lehet, adj időt magadnak, jót fog tenni.

Egy dolgot viszont semmiképp ne tegyél: ne stresszelj, ha nem sikerül ezeket a pontokat betartani. Néha teljesen ráhangolódás nélkül, zaklatottan, fáradtan és éhesen jön az ember a drámára,mert ilyen az élet. Nem egyszer pont ez a lelki állapot az, ami miatt egyáltalán a csoportba jelentkezik valaki. Ilyenkor ebből hozzuk ki a lehető legtöbbet. Gyere úgy, ahogy vagy és onnan fogunk indulni, ahol épp állsz.

A nemet mondás szükségességéről és hogyanjáról sokat hallani. Általában arról van szó ilyenkor, hogyan mondjunk másoknak nemet, akik olyan feladatokat akarnak ránk bízni, amelyekre nincs időnk vagy kedvünk. De még ennél is sokkal nehezebb nemet mondani saját magunknak – különösen akkor, ha csak időhiány miatt kényszerülünk választásra olyan tevékenységek között, amelyeket szeretünk.

Mégis van olyan helyzet, amikor ez a jó megoldás. Munkában sikeres embereknél, különösen akkor, ha valaki emberekkel dolgozik és egész személyiségét beleteszi a munkájába, előfordulhat, hogy jönnek és jönnek az új feladatok, kihívások, amelyeknek akár örülni is lehet(ne), de a test elkezd tiltakozni, fárad, tüneteket produkál és a végén a munka minősége sem az igazi már. Lelkész vagyok, úgyhogy testközelből ismerem a helyzetet. Ha valaki jól dolgozik, észrevétlenül jönnek a feladatok és a személyes teherbírás határán túllépve elkezdenek nyomasztani. Ilyenkor érdemes megállni, venni egy nagy levegőt és tudatosítani a helyzetet.

Ha pszichodráma csoportba jársz, akkor ezzel lehet játszani: felrakni minden feladatot egyenként, elhelyezni magadhoz képest a térben: milyen messze van tőled, mennyi erődet veszi igénybe. Mit ad neked és mit követel cserébe? Ki bízta rád és milyen titkos elvárása van veled szemben? Milyen szakciókat hallasz lelki füleiddel, ha nem csinálod meg?

Egy ilyen beszélő szobor felállításából akár hosszú játék is lehet, amelyben közel kerülhetsz például ahhoz, miért jó neked erőn felül vállalni, vagy segíthet a meglévő feladatokat fontossági sorrendbe rakni, netán meglátni, melyik iránt lelkesedsz leginkább és melyiket csinálod csak a presztízs vagy egyéb külső okok miatt. Megérezheted, hogyan súlyozz, és azt is, hogy mire tudsz és akarsz nemet mondani.

Ha nem jársz drámára, akkor papírral, ceruzával a kézben is elkezdheted a feladataid ritkítását – bár ekkor nehezebb a fejed mellett a szíved és lelkesedésed is behívni a zsűri szerepébe. Ekkor is elhívhatod az összes feladatod egy képzeletbeli castingra, hogy egyszer együtt lásd őket és megérezheted, melyekkel tudod elképzelni, hogy a jövőben is együtt dolgozz. Sok jó jelentkező közül választhatod a legjobbakat – ez nehéz, de te a legjobb csapatot szeretnéd magad köré gyűjteni, nem igaz?

Ha elriaszt, hogy nemet mondj olyan feladatokra, amelyeket szeretsz, gondolj rá úgy, mint a kertész a sárgarépa gondozására. A répát is ki kel egyelni, ritkítani, mert több magot vet el az ember, mint amennyi répa kényelmesen elfér az ágyásban. Amikor elkezdenek nőni, ki kell húzni néhányat, hogy a bennmaradóknak legyen elég hely a fejlődésre. Pont így van a feladatokkal is. Eleinte több dologba is belekezdesz, mert még nem látszik pontosan, mi fog igazán lelkesíteni, minek lesz pozitív fogadtatása a klienseid, vásárlóid, célközönséged között. Amikor viszont ez elkezd kirajzolódni, akkor el kell búcsúzni a sok remek ötlet, projekt közül azoktól, amelyek nem annyira jöttek be – hogy cserébe több energia és idő maradjon a többire. Ilyenkor a búcsú talán kevésbé fáj, mert a hangsúly azon lehet, amit cserébe kapsz te és azok, akikért dolgozol: minőségi munkát, minőségi odafigyelést és végső soron a kiegyensúlyozottságod hatására életminőséget.

Mire mondasz ma nemet, hogy legyen hely az igenednek?

Nemrég újraolvastam gyerekkorom egy kedvenc könyvét, F.H. Burnett A titkos kert című regényét. Annyi emlékem volt róla, hogy egy magas téglafal mögött megbúvó kertet fedeznek fel gyerekek és hogy ennek a kertnek a hangulata egészen varázslatos. 

Felnőttként olvasva a könyvet a kert varázsa mellett a kusza emberi kapcsolatok leírása is lenyűgözött, egyben el is borzasztott. A könyv három gyerekszereplője közül kettő súlyos batyut hoz a szülői háztól. A kislány édesanyja soha nem működött anyaként, képtelen volt kapcsolatot kialakítani a gyerekével, majd egy járványban meg is halt. A kisfiú anyja szintén korán elhunyt, apja pedig a szomorúság miatt képtelen volt elfogadni a fiát, látni sem tudta a gyereket, aki annyira hasonlított az anyjára. A fiú úgy nőtt fel, hogy évekig mindenki a halálát várta. Súlyos betegnek képzelték, orvos járt hozzá, ágyban feküdt, járni is képtelen volt és rendszeresen hisztériás rohamokkal kínozta az őt kiszolgáló személyzetet. 

Ahogy a történet halad előre, úgy nyílik ki a kisfiú és a kislány véletlen találkozásának köszönhetően a beteg fiú világa. Lépésenként kiderül, hogy a betegsége nem valódi, csak képzelt. Gyerekként nem is tehet mást, mint hogy úgy viselkedik, ahogy azt a környezete elvárja tőle. S ha azt várja el, hogy a halálos beteg szerepét játssza el, akkor azt teszi - mégpedig úgy, hogy ő maga is elhiszi, hogy beteg. 

Ma már tudjuk, hogy gyermek és szülő az első években annyira erős érzelmi kapcsolatban élnek, hogy a szülő félelmeit a gyerek visszatürközi és valóban képes testi tüneteket is produkálni. Ha tehát feltűnően gyakran beteg a gyerek - és nemcsak a közösségbe kerülés utáni első időszakban, amikor ez szinte törvényszerű -, akkor érdemes a lelki okokat is megfontolni, amelyek a szülő-gyerek kapcsolat zavarából eredhetnek:

- Fáj-e, hogy a gyerekem egyre önállóbb akar lenni? Boldog lennék-e, ha megállíthatnám az időt?

- Tudom-e babusgatni akkor is, ha egészséges vagy szükségem van rá, hogy segítségemre szoruljon?

- Féltem-e attól titokban, hogy egy a családban meglévő betegség nála is megjelenik?

- Annyira védem, amennyire korához, fejlettségéhez illik vagy olyantól is féltem, amit a korabeli gyerekek már csinálhatnak egyedül?

- Biztosítom számára a lehetőséget az ölelésre akkor is, amikor egészséges?

- Szánok rá elég időt, figyelmet, amikor minden rendben van, vagy kell valami problémát hoznia ahhoz, hogy figyeljek rá?

Természetesen rengeteg olyan betegség van, amely a szülő-gyerek kapcsolat minőségétől, elakadásaitól függetlenül alakul ki és kizárólag orvosi úton gyógyítható. De van, amikor a betegség a lélek hangos kiáltása, amit ha meghallunk és komolyan veszünk, akkor a gyógyulás szinte magától érkezik - ahogy A titkos kert hősénél, Colinnál is. 

A csoport indulása előtt ez az egyik leggyakrabban feltett kérdés az érdeklődők részéről. Amikor én voltam résztvevő az első drámacsoportban, amire jártam, ott azt a magyarázatot adták a vezetők, hogy ez olyan, mint a nyelvtanfolyam, ott is ki kell fizetni az egész tanfolyamot, akkor is ha nem tudok elmenni egy-egy órára. És hogy az alkalmankénti fizetés tulajdonképpen részletfizetési lehetőség. Ez részben igaz is, de szerintem még másról is szó van. 

Tegyük fel, hogy fut egy nyelvtanfolyam. Ha egy résztvevő nem tud elmenni egy órára, nincs komoly fennakadás. Legfeljebb a páros munkában az egyik résztvevő a tanárral lesz párban vagy alkotnak egy háromfős csoportot is. Ha mondjuk minden csoporttag egyszerre dől ki az influenzajárvány miatt, és csak egyetlen diák tud részt venni az órán, akkor még jól is járhat, ugyanis csoportos órára fizetett be, mégis magánórát kap, a tanár csak vele foglalkozik egész idő alatt. 

A pszichodrámacsoportban már nem ilyen egyszerű a dolog. Ott aki hiányzik - mindegy milyen okból - nemcsak maga szenved hátrányt, hanem mindenki más is. Lehet, hogy valaki már tervezte, hogy valamelyik szerepre pont azt szeretné választani, aki aznap épp hiányzik. És ha nem is játszott volna szerepet az illető, saját tapasztalataival sharingben még értékes módon támogatta volna az épp játszó csoporttagot. Szélsőséges esetben, ha mondjuk több csoporttag is hiányzik egyszerre, akkor nagyon beszűkül a csoport lehetősége, hiszen ahány csoporttag, annyi szereplő. Két-három résztvevővel erősen csökkennek a drámában rejlő lehetőségek (habár igaz, létezik monodráma is, mégis, az nem teljesen az, amire a drámacsoport kezdetekor szerződünk). Közhelyesen hangozhat, de a pszichodrámában a csoporttagok legalább annyira fontosak, mint a terapeuta, csoport nélkül nincs pszichodráma. Ezért is kérjük el a részvételi díjat akkor is, hogy ha valaki nem tud részt venni egy alkalmon, hiszen ne legyen egy nehezebb hónap végén potenciális spórolási lehetőség a hiányzás a lá "ha most nem megyek drámára, megmarad 14ezer forintom.". Zárójelben jegyzem meg, hogy ha valaki vészhelyzetben van, mindig meg lehet beszélni részletfizetést, későbbi fizetést. A részvételnek prioritása van akkor is, ha hirtelen pénzzavarba kerül valaki.  

Természetesen ott van az a magától értetődő tény is, hogy a csoport szervezésének fix költségei, a terembérlet, a szupervízió, a csoportvezetők ideje szintén változatlan összegbe kerülnek függetlenül a jelenlévők létszámától, de szerintem ez a kisebbik ok. A fontosabb az, amit az előbb írtam: a csoportban minden tagra minden alkalommal szükség van, mert a csoportban kölcsönösen táplálják egymást a csoporttagok.  

Habár már elég rég kiléptem a hagyományos oktatási rendszerből, azért a szeptember régi varázsa mindig megérint. Ilyenkor a nyári szabadság után, feltöltődve a melegtől és napsütéstől mindig azt érzem, hogy itt az ideje valami újba kezdeni, valamit kipróbálni. Hogy ebből aztán mi marad novemberre, decemberre, az más kérdés. Ahogy az iskolaévben anno, úgy most is hat a hideg, a szürkeség, a rövid nappali világosság és a hétköznapok hamar bedarálnak. Ennek ellenére a szeptember varázsát minden évben várom és igyekszem meglovagolni. 

Ha te is így vagy, akkor két lehetőségre is szeretném felhívni a figyelmed. Budapesten és Bécsben is indul egy-egy drámacsoport. 

Budapesten kollégámmal, Kadlecsik Zoltánnal közösen várunk egy havi egy hétvégi napon rendezendő csoportba. A csoport mottója: Éld az álmaid, alakítsd az életed! Ugyan sokan akarják elhitetni velünk, hogy nincs hatásunk az igazán nagy dolgokra, én hiszek benne, hogy a saját világom kézben tartásával, alakításával nemcsak személyes életem lesz jobb, hanem a kapcsolataimon keresztül mások élete is. A konkrét lépéseket megtenni persze nem mindig egyszerű. Viszont a drámacsoport abban is tud támogatni, hogy elszánjuk magunkat rá, hogy valóban megtegyük az első lépést, aztán a másodikat. A csoport, a közösség és a bizalom ereje átsegít a szürke téli napokon is, amikor már fogy a szufla. 

Ha szeretnél velünk tartani ezen az úton, akkor várjuk jelentkezésedet. Információkat ezen az oldalon találsz és itt jelentkezhetsz is. 

Ha inkább Bécsben járnál önismeretbe, akkor Lelkes Orsolyával közösen indított csoportunkat ajánlom. Októbertől kéthavonta egy péntek délután és szombat egész nap találkozunk. A csoport magyar nyelven, magyaroknak szól, ami tudtommal egyedülálló lehetőség Bécsben. A téma itt Erő (ön)pusztítás nélkül. Az ötalkalmas sorozat a kínai filozófiából ismert öt elem (föld, fém, víz, fa, tűz) szimbólumai mentén halad, de természetesen a középpontban itt is a résztvevők által hozott történetek állnak. Jelentkezés itt

Mindkét csoportra várunk titeket szeretettel, és ha kérdéseitek vannak, írjatok a david.zs.adel@gmail.com címre. 

Ha érzed, hogy valamit változtatni kellene az életeden, de a hosszú önismereti csoport elsőre túl nagy lépésnek tűnik, akkor néhány könnyebben megvalósítható dolgot ajánlok. Lehet, hogy már ezek is átsegítenek egy aktuális holtponton vagy legalábbis víz felett tartanak addig, amíg be tudsz kapcsolódni egy csoportba vagy más segítséget tudsz igénybe venni. Ezeket mind magam is kipróbáltam, gyakoroltam és gyakorlom időről időre, és hasznosnak találom. Természetesen komolyabb lelki, pszichés probléma esetén mindenképp érdemes szakemberhez fordulni - pont úgy, mint ahogy tüdőgyulladásra nem elég a C vitamin meg a kamillatea. 

1. Kezdj el naplót írni! Nem kell óriási írói teljesítményeket várni magadtól, elég az is, ha naponta felírsz pár mondatot vagy szót: Mi okozott ma örömöt? Mitől borultál ki? Kivel találkoztál, aki jót tett neked? Ha nem szeretsz írni, mondd fel a telefonod diktafonjára a napi jegyzeteidet vagy csinálj magadról napi videót. Ami fontos: ezeket csak magadnak csináld, nem mutasd meg másnak - ez a titka az őszinteségnek.

2. Ha egy döntéssel kapcsolatban nem tudsz dűlőre jutni, képzeld el magadban mindkét (vagy több) lehetőséget. Mi történik, ha az egyiket választod? Mi történik, ha a másikat? Mi lesz egyik és másik esetben egy hét múlva, egy hónap múlva, egy év múlva? Ha könnyebb úgy, írd is le a különböző utakat. Figyeld azt is, milyen érzés kíséri az egyik vagy a másik fantáziát? Ha valamitől zsigerileg kiráz a hideg, akkor valószínű nem az a számodra megfelelő út. 

3. Ha úgy érzed, kevés mozgástered van, túlságosan a körülményeid rabja vagy, gondold végig egy átlagos napodat és érezd meg, hol lenne leginkább szükséged szabadságra. Mi akadályoz meg? Kinek a segítségére lenne szükséged? Hogy tudnál kikanyarítani magadnak legalább egy szimbolikus mozgásteret, például heti egy órát, amit zavartalanul tölthetsz? Ha megtaláltad, használd ezt az egy órát úgy, ahogy legjobban szeretnéd: menj el sétálni, futni, csinálj egy fürdőt magadnak, hallgass zenét max hangerőn vagy amihez kedved van. 

4. Írd fel minden nap az álmaid! Ha most nem is emlékszel az álmaidra, este, lefekvés előtt mondd magadban, hogy szeretnél visszaemlékezni legalább egy álomra. Készíts az ágyad mellé papírt és tollat. Ha nem is első alkalommal, de néhány nap után szinte biztos, hogy lesz felírnivalód, akár több is egy éjszaka. Az így összegyűlő álomanyag remek út belső önmagadhoz és ha később pszichodrámázol, akkor fontos, visszatérő álmokról akár játszani is lehet. 

5. Ha túl nagy a stressz, csendesítsd le magadban a nyugtalanságot azzal, hogy figyelmed egyetlen dologra irányítod. Vizsgálj meg alaposan egy hétköznapi tárgyat: az alakját, a színét, illatát, tapintását. Figyelmeddel maradj ennél a tárgynál néhány percig. Minél gyakorlottabb vagy az összpontosításban, annál több időt tölthetsz így. Kényelmes ülő- vagy fekvőhelyzetben figyelmedet irányíthatod a légzésedre és a testi érzéseidre is. Ez minden meditáció alapja és ha elborítanak a feladatok és a mindenféle gondolatok miatt még elaludni sem tudsz, akkor ez a gyakorlat is segítségedre lehet. 

Ne feledd, bármilyen apróság, amit magadért teszel, nagyon fontos a jólléted szempontjából. És igen, megérdemled!

 A külföldre költözés még akkor is krízishelyzetet okoz, ha szabadon választottuk és örömmel készülünk a változásra. Krízis abban az értelemben, hogy az egyén megszokott megküzdési stratégiái nem működnek úgy, mint korábban.

Amikor a mesehősök a tarisznyájukba hamuban sült pogácsát kapnak az édesanyjuktól, akkor tulajdonképpen az otthon folyamatosságát viszik magukkal, valami ismerőset, amibe bele lehet kapaszkodni az idegen nagyvilágban. Erre pedig nagy szükség van, amikor minden megváltozik.

A külföldre költözésre sok apró praktikus lépéssel készülünk általában: lakást és munkát keresünk, ha gyerekeink vannak, akkor számukra gyerekközösséget, iskolát, óvodát, gyakoroljuk az ország nyelvét, esetleg félreteszünk egy kis pénzt az áttelepüléssel járó váratlan költségekre. Lelkileg is érdemes felkészülni arra, hogy mi vár ránk az új helyzetben. Különösen azoknak, akik otthon okosnak, műveltnek, tájékozottnak érezték magukat, arra is fel kell készülni lélekben, hogy ez az általános kompetenciaérzésük hosszabb-rövidebb ideig jelentősen csökken az új helyen. Ismert ugyanis az a jelenség, hogy amikor valaki új kulturális környezetbe kerül, akkor a környezete egy ideig alacsonyabbra saccolja az intelligenciáját, mint amekkora valójában. Később, amikor beilleszkedik az új környezetbe, akkor újra visszaáll a normál intelligencia-érték, illetve mások szemében is olyan intelligensnek tűnik az ember, mint amilyen eredeti kulturális környezetében volt.

Hogy is képzeljük ezt el?

Amikor Ausztriába költöztem, sok tekintetben úgy éreztem magam, mint egy általános iskolás az első környezetismeret óra előtt. Nem tudtam, mennyi a mentők, rendőrség, tűzoltóság telefonszáma. Nem tudtam, hogyan kell helyesen kitölteni egy helyi „sárga csekket”. Sőt, azt sem tudtam, hogy ha a magyar szokásokhoz híven beviszem a postára feladni a csekket, akkor komolyan megsarcolnak. Ha abba a bankba viszem be, amelyikben a címzett tartja a pénzét, akkor a sarc kevesebb, de a legjobb, ha átutalással fizetek, azaz nem veszek igénybe emberi erőforrást. Nem tudtam, hogyan jutok orvosi ellátáshoz, honnan tudom meg, hogy egyáltalán melyik háziorvoshoz menjek. Nem tudtam, hogy Ausztriában senki nem fog figyelmeztetni, hogy milyen oltás következik az oltási rend szerint, mert nincs is oltási rend és nincsen védőnői rendszer sem. Rengeteg helyzetben nem tudtam, mi a helyes reagálás, mit várnak el tőlem és mit várhatok el én másoktól – nem értettem például, miért magázzák egymást egykorú anyukák a játszótéren, óvodában. A small talk pedig maga volt a rémálom: habár németül folyékonyan beszéltem, nem értettem a populárkulturális utalásokat, félmondatos vicceket, amelyeknek a második fele sosem hangzik el (Mit gondolhat egy külföldi, ha meghallja a mondatot „Nem is vagy te olyan kockafejű, Pistike”?), nem ismertem egyetlen celebet, egyetlen osztrák tévéműsor címét sem, olyan nyilvánvaló irodalmi utalásokat sem tudtam hova tenni, mint amilyen a „pakkot kaptam”, amit minden gyerek értene, aki olvasta a Légy jó mindhalálig-ot. Képzeljünk el egy bulit, ahova ledobnak egy marslakót, éjfélkor mindenki egy ütt üvölti, hogy Petróleumlámpa, milyen szép a lángja – de szegény marslakó se bekapcsolódni nem tud, se mire vélni nem tudja, hogy komoly, értelmes munkatársai hogyan tudtak ennyire megváltozni hirtelen.  

Az új környezet annyi ismeretlen információt tartalmaz, hogy pusztán annak kiválogatása, hogy mi releváns és mi nem, mi a vicc és mi a komoly, rengeteg energiát emészt fel. Ha ehhez még jön egy adag megfelelni, bizonyítani akarás „bár külföldi vagyok, de nem akarok rosszat, integrálódni szeretnék, szeretném megmutatni, hogy nem érek kevesebbet, mint a helyiek.”, akkor az otthon, saját környezetben olyan könnyen jövő sziporkázás, laza és magabiztos kommunikáció egy időre lehetetlenné válik.

Ezzel párhuzamosan jöhet az az érzés, hogy ezek szerint én kevesebbet érek, mert kevesebbet tudok. Természetesen a józan ész tudja, hogy ez nem igaz, sőt, hamarosan azt is megtapasztalja a kétkulturájú ember, hogy épp a két kultúra közötti ingázásával bizonyos szempontból többet is tud, mint az egykultúrájúak. Mégis, az érzés szinte mindenkit megleggyint, legalább egy időre. Pont ezért nem árt készülni erre fejben: tudatosítani az erősségeinket, azt, hogy ha a nyelvi és kulturális beilleszkedés ideje alatt sokszor butábbnak is tűnünk, ez nem rólunk szól, hanem a helyzetről. És hogy ilyenkor egy dolgoban egész biztosan erősebbek vagyunk, mint előtte és utána bármikor: tanulásra van kihegyezve egész lényünk és aki tanulni képes, az előtt minden ajtó nyitva áll.

Nemrég olvastam A fekete macska című tatár népmesét a gyerekeimnek és azóta se hagy békén a történet. Az eleje felvillanyoz, a vége irritál, folyton gondolkodom rajta, hogyan fejezném be szívesebben és mi lehet mégis az oka, hogy pont így fejeződik be, ahogy.

A kezdet nagyon szimpatikus, mondhatni tökéletes kép, motiváló blogba való. Élt egyszer egy nincstelen árvalány. Nem volt senkije és semmije, ott hajtotta álomra a fejét, ahol éppen volt. Egyszer aztán meghallotta, hogy eladó egy negyven emeletes palota. Fizetni csak negyven nappal a beköltözés után kell, s ha valaki nem tud fizetni, akkor fejét veszik. A szegény lány így gondolkodott: soha nem aludtam még máshol, mint a szabad ég alatt. Ha megvenném ezt a palotát, lenne negyven jó napom, amikor van fedél a fejem fölött. Aztán persze meghalnék, mert fizetni nem tudok, de még így is jobban járnék, mintha minden úgy maradna, ahogy most van. Így is lett, megvette a palotát és beköltözött.

Imponál nekem ennek a kilátástalan életű lánynak a bátorsága. Fel se merül benne, hogy ki tudná valahogy fizetni a negyven emeletes palotát – valljuk be, még akkor se nagyon van ilyenre esélye az embernek, ha nem hajléktalan, hanem szép tisztes életet él. Mégis meglátja az esélyt, hogy a mostaninál jobb lehet az élete. Ha nem is sokáig, ha nem is valós a megoldás, de legalább időleges. Érzi legbelül, hogy itt kapott egy esélyt. Nem süpped bele a reménytelenségbe, a szomorúságba, hanem szegénysége mellett is nyitottan jár a világban és nem mondja azt, hogy ha eddig megvoltam így, akkor most arra a kis időre minek változtassak. Megragadja az alkalmat – egyébként hihetetlenül józanul, számolva azzal, hogy ez egyúttal a halált is jelenti számára – és beköltözik a negyven emeletes palotába. Ha nem is sokáig, de legalább 40 napig úgy élhet majd, mint egy királylány. Az esélytelenek nyugalmával és bátorságával indul az ismeretlenbe.

Erre csak azok képesek, akik túllátnak a kiábrándító valóságon és elhiszik, hogy nekik jobb sors jár, mint amilyen lapokat osztott eddig az élet. Hogy ők igazából királyfiak és királylányok. Ha ez a hit se nem túl kicsi, se nem túlburjánzó bennünk, akkor lesz erő a változásra és nem bénít a nagyzási mánia sem. Értékes vagyok – mondja az ember ilyenkor -, megérdemlem a jót, ezért bele merek vágni.

A mesében ezen a ponton tehát megszakad a normalitás, új szakasz kezdődik. Ráadásul – tökéletes dramaturgiai fogás – ketyegni kezd az óra, beúszik a képbe az idő sürgetése. Negyven nap áll rendelkezésre, hogy csoda történjen. A negyven szimbolikus szám, a teljességre utal. Azt is lehet mondani, hogy a világ minden ideje a lányé, hogy ki tudja fizetni a kastélyt, de ezt csak kívülálló olvasóként tudjuk, a mese belső valóságában mindenképp ott a sürgetés. Vajon mi fog történni, ami megakadályozza a lány halálát? Mert hogy a lány nem halhat meg, az egész biztos, a mese elején kialakuló problémának a mese végére fel kell oldódni a műfaj szabályai szerint.

Te hogy fejeznéd be a mesét? Mi hozza el a boldog véget?