Amikor ezt a posztot írom, még nem írtam ki a FB-oldalamra. Néhány napja egy régi iskolatársam posztját olvasva már majdnem, aztán mégsem. Szerencsém van, amik velem történtek az aktuális félelmen és émelygésen kívül mélyebb nyomokat nem hagytak. Se az emberekben való bizalmam nem vesztettem el, se a szextől nem irtózom, se nem félek sötét utcán egyedül végigmenni azóta. Tudom, hogy ez nem természetes. Egy dolog viszont megmaradt, és ez a szégyen, hogy ami megtörtént, megtörténhetett.

A #meetoo kampány többszörösen elgondolkodtatott.

Hogy aki nem merte elmondani, miért nem merte. Mert úgy nevelték, hogy bármi történik, a nő a hibás. Ha kihívóan öltözködik, sminkeli és teszegeti magát, ha egyedül mászkál sötétedés után az utcán, akkor ne csodálkozzon. Ha a férfi szemébe néz, akkor félreérthető. Ha barátságosan elcseveg valakivel egy rendezvényen, akkor már jelzéseket küld.

De kinek is mondaná el? Egy rendőrnek, aki amúgy szexista vicceken röhög a kollégájával? Vagy annak az egyébként normális férfiismerősének, aki hangosan „tiszteli a hölgyeket”, de csak kicsúszik naponta egy-egy lesajnáló megjegyzés a száján? Vagy azoknak, akik szerint a nemi erőszak egyenlő erőszakos közösülés és ha a bugyi fennmaradt, akkor nincs miről beszélni? Vagy annak, aki szerint egy picit is határozottabban fellépő nő emancipunci? Vagy azoknak, akik szerint ennyi év távlatából már nem kéne feszegetni a dolgokat?

Meglepően sokan tiltakoznak most azellen, hogy sok nő megszólalt. Nők is, férfiak is. Kényelmesebb lenne, ha nem mondanának semmit az áldozatok. Kényelmesebb lenne, ha nem kerülnének elő olyan időkből erőszaktörténetek, amikor még nem lehetett a „migránsokra” fogni. Kényelmesebb lenne, ha továbbra is azt lehetne gondolni, hogy a rendőrségi statisztikák valós számokat tükröznek vissza. Kényelmesebb lenne azt hinni, hogy lehet úgy nőként létezni Magyarországon most és az elmúlt évtizedekben, hogy soha nem tapizták le, hogy soha nem tartottak elé váratlanul egy fotót, hogy soha nem tolta le előtte a gatyát egy mutogatósbácsi. Kényelmesebb lenne azt hinni, hogy ilyesmi csak azokkal történik, akik ledér erkölcsű nőcskék.

Nem, nemcsak velük történt. Nemcsak a kifejezetten szépekkel, nemcsak a jó alakúakkal, nemcsak a szexin öltözködőkkel, nemcsak azokkal, akik rosszhírű helyekre járnak és éjnek évadján járnak haza. Megtörténhetett bárkivel és megtörténhet most is. És ennek a történetnek csak akkor lehet vége, ha a mi lányaink már nem félnek elmondani nekünk, hogy mi történt, ha mi, anyák, elhisszük nekik, amit mondanak és kiállunk értük. Ha nem félelemre és megalázkodásra neveljük őket, hanem arra, hogy irányítsák a dolgokat. Ha többé nem lesz szalonképes egy szexista beszólás, sem az, hogy egy férfi bármikor bárhova nyúlhat. Ha a ma felnövő fiúknak valódi tiszteletet tanítunk a lányok felé, nem felülről lefele kézcsókolgató kirakatimádatot. Ebben van a mai szülőgeneráció felelőssége és feladata és ebben van az esély, hogy ne legyen szükség több #metoo kampányra.