Sok a stressz? (Emberkísérlet)

Hivatalos definíció szerint a stressz olyan állapot, amelyben különösen nagy testi és/vagy lelki megerőltetés, feszültség éri az embert. Ez a meghatározás viszont nem válaszol arra, hogy miért vannak sokat dolgozó, sokat tevékenykedő, sűrű életet élő emberek, akik szubjektíve mégsem érzik az életüket stresszesnek. Nemrég hallottam egy félig-meddig viccesnek szánt megjegyzést: stresszt az okoz, ha olyan dolgot kell csinálnom, aminek nem látom értelmét. Azt gondolom, hogy itt a lényeg. De hogy kipróbáljam, tényleg igaz-e ez a meghatározás, végignéztem egy napomat, mégpedig a tegnapit.

 

Fotó: https://www.pexels.com/photo/design-desk-display-eyewear-313690/

Vasárnap volt, délelőtt isteniszteletet tartottam, majd főztem egy egyszerű ételt. Ebéd után ittam egy kávét és egy könyvet olvasva heverésztem a kanapén. Később elővettem a kötésemet, kicsit haladtam vele, majd írtam egy posztot a horgolós-főzős blogomba. Aztán elkezdtem sütit sütni egy még nem kipróbált recept alapján, ami előre nem látott katasztrófákkal járt. A süti végül sikerült, de többször kellett segítséget kérnem a férjemtől, mert ragadt mindkét kezem a tésztától, de még kellett volna plusz lisztet rakni hozzá. Ezzel párhuzamosan a férjem leszedte a karácsonyfát és szétfűrészelte az ágakat, hogy előírásszerűen tudjuk kidobni. Eközben kétszer kellett elsősegélyt nyújtanom neki.

A gyerekek közben emlékeztettek, hogy ígértünk még vacsora előtti filmnézést, így beüzemeltük a dvd-lejátszót és moziztunk egyet otthon. Közben este hét lett, gyors vacsorát készítettünk és fogyasztottunk el nagyjából együtt. Következett az esti gyereklefektető programpont, kis mese, fürdésre, hajmosásra és fogmosásra való motiválás és kilencre lecsendesedett a lakás.

Ha összességében nézzük, elég intenzív napunk volt, igazi üresjárat, pihenés talán csak abban az egy órában volt, amíg a kávémmal és a könyvemmel ebéd után bekuckóztam. Még munka is volt benne, az istentisztelet tartása, ami egyébként nem a normál állásom része, hanem önkéntes vállalás, de persze munkával, koncentrálással, idegen nyelven sok ember előtti beszéddel és nagyon intenzív emberi kapcsolatokkal jár, tehát akár stresszt is okozhatna. Érdekes módon nem okozott, sőt, hála néhány remek beszélgetésnek előtte és utána, kifejezetten feltöltődtem közben. Még azt se éreztem stresszesnek, hogy vasárnap hétkor csengett az óra – pedig nem vagyok reggeli ember.

A főzés sem stresszelt, talán leszámítva azt a negyed órát, amíg kitaláltam, hogy mit fogok főzni – ez nálunk legalább háromféle variációt jelent egy ételhez, mert a gyerekek elég válogatósak. Ezt a részét a főzésnek igen stresszesnek élem meg rendszeresen, agyrémnek és tökéletesen értelmetlennek tartom, ugyanakkor ha nem akarom, hogy csokival üssék el éhségüket, akkor kénytelen vagyok kreaítv lenni. Mikor azonban az ötlet megvan, a stressz is elszáll, főzni szeretek, és végül csak jönnek a pozitív visszajelzések az ételekről, tehát értelmet is nyer az egész számomra.

A blogírás, amivel kábé egy órát töltöttem, szintén agymunka, de mert szeretem, ezt sem éreztem stressznek.

Rettentően stresszelt viszont a fenyőfaleszedés körüli macera, pedig nem is én csináltam. A társasházban az a szabály, hogy a fát nem lehet se az ablakon kidobni (pedig nyilván óvatosan tennénk), se levinni a lépcsőházon keresztül (pedig nyilván összesöpörnénk utána a tűleveleket), hanem áganként szét kell fűrészelni és szatyorba gyűjtve levinni a kukába. Ha van valami, amit égbekiáltóan fölöslegesnek és értelmetlennek érzek, akkor ez az. Egy maximum 15 perces tevékenységből így lesz háromórás kemény meló, aminek eredménye, hogy az egész nappali fűrészporos és még vér is folyik közben. Itt volt a fő stresszforrás a tegnapi napban és még ma is lesz folytatása, mert a nappali alapos takarítása ma estére van időzítve.

A gyereknevelés viszonylag kevés stresszt tartogatott tegnap, talán kamaszlányommal való számomra tökéletesen értelmetlen sokszor egymásutáni figyelmeztetés volt az egyedüli stresszforrás, hogy pakolja be a bőröndjét a jövő heti iskolai sítáborra. Ezt leszámítva nem volt egyetlen tevékenység sem, aminél stresszt éltem volna meg.

A stressz kis árnyéka még a kekszsütés közbeni szerecsétlenkedésem közepette ért el, de ezt hamar felülírta a finom végeredmény. Maga a bénázás értelmetlen volt ugyan (miért publikál valaki olyan receptet, ami nem és nem működik?), de a sikerélmény, hogy mégis meg tudtam menteni a projektet, végül elfújta a stresszt.

Hogy mit mutat ez az emberkísérlet? Azt, hogy nem a munka mennyisége okozza a stresszt. Sőt, előfordul, hogy nem egy kötelesség, hanem valamilyen szabadidős, szabadon választott tevékenység fordul át stresszbe. A kulcskérdés: értelmesnek találom az adott cselekvést, történést vagy nem? Ha értelmesnek, akkor nem jön a stressz szorongató érzése, ha pedig értelmetlennek, akkor igen.

Az is előfordulhat, hogy bizonyos tevékenység egy ideig értelmesnek tűnik, aztán a mennyiségének növekedésével kezd el stresszelni. Emögött is jó eséllyel az értelem kérdése áll. Például stresszesnek éltem meg tavaly, hogy heti három blogposztot akartam írni és ehhez egy darabig akkor is ragaszkodtam, mikor semmi porcikám nem kívánta. Most változtattam: értelmetlennek találom, hogy mindenáron mennyiséget produkáljak, hiszen csak egy hobbiról van szó. Lecsökkentettem az elvárásaimat magammal szemben, így újra visszatért az öröm és eltűnt a stressz.

Ha te is szenvedsz időnként a stressztől, akkor próbáld ki egy napodat így végigvenni: melyik cselekvés közben érzel stresszt, melyik közben nem? Hogy függ össze azzal, hogy mit érzel értelmes és értelmetlen tevékenységnek? Ha sok értelmetlen tevékenységet találsz egy napodban, felteheted a kérdést: lenne másik út? Hol van szabadságod változtatni és több értelmeset csinálni az élrtelmetlen helyett?