A külföldre költözés még akkor is krízishelyzetet okoz, ha szabadon választottuk és örömmel készülünk a változásra. Krízis abban az értelemben, hogy az egyén megszokott megküzdési stratégiái nem működnek úgy, mint korábban.

Amikor a mesehősök a tarisznyájukba hamuban sült pogácsát kapnak az édesanyjuktól, akkor tulajdonképpen az otthon folyamatosságát viszik magukkal, valami ismerőset, amibe bele lehet kapaszkodni az idegen nagyvilágban. Erre pedig nagy szükség van, amikor minden megváltozik.

A külföldre költözésre sok apró praktikus lépéssel készülünk általában: lakást és munkát keresünk, ha gyerekeink vannak, akkor számukra gyerekközösséget, iskolát, óvodát, gyakoroljuk az ország nyelvét, esetleg félreteszünk egy kis pénzt az áttelepüléssel járó váratlan költségekre. Lelkileg is érdemes felkészülni arra, hogy mi vár ránk az új helyzetben. Különösen azoknak, akik otthon okosnak, műveltnek, tájékozottnak érezték magukat, arra is fel kell készülni lélekben, hogy ez az általános kompetenciaérzésük hosszabb-rövidebb ideig jelentősen csökken az új helyen. Ismert ugyanis az a jelenség, hogy amikor valaki új kulturális környezetbe kerül, akkor a környezete egy ideig alacsonyabbra saccolja az intelligenciáját, mint amekkora valójában. Később, amikor beilleszkedik az új környezetbe, akkor újra visszaáll a normál intelligencia-érték, illetve mások szemében is olyan intelligensnek tűnik az ember, mint amilyen eredeti kulturális környezetében volt.

Hogy is képzeljük ezt el?

Amikor Ausztriába költöztem, sok tekintetben úgy éreztem magam, mint egy általános iskolás az első környezetismeret óra előtt. Nem tudtam, mennyi a mentők, rendőrség, tűzoltóság telefonszáma. Nem tudtam, hogyan kell helyesen kitölteni egy helyi „sárga csekket”. Sőt, azt sem tudtam, hogy ha a magyar szokásokhoz híven beviszem a postára feladni a csekket, akkor komolyan megsarcolnak. Ha abba a bankba viszem be, amelyikben a címzett tartja a pénzét, akkor a sarc kevesebb, de a legjobb, ha átutalással fizetek, azaz nem veszek igénybe emberi erőforrást. Nem tudtam, hogyan jutok orvosi ellátáshoz, honnan tudom meg, hogy egyáltalán melyik háziorvoshoz menjek. Nem tudtam, hogy Ausztriában senki nem fog figyelmeztetni, hogy milyen oltás következik az oltási rend szerint, mert nincs is oltási rend és nincsen védőnői rendszer sem. Rengeteg helyzetben nem tudtam, mi a helyes reagálás, mit várnak el tőlem és mit várhatok el én másoktól – nem értettem például, miért magázzák egymást egykorú anyukák a játszótéren, óvodában. A small talk pedig maga volt a rémálom: habár németül folyékonyan beszéltem, nem értettem a populárkulturális utalásokat, félmondatos vicceket, amelyeknek a második fele sosem hangzik el (Mit gondolhat egy külföldi, ha meghallja a mondatot „Nem is vagy te olyan kockafejű, Pistike”?), nem ismertem egyetlen celebet, egyetlen osztrák tévéműsor címét sem, olyan nyilvánvaló irodalmi utalásokat sem tudtam hova tenni, mint amilyen a „pakkot kaptam”, amit minden gyerek értene, aki olvasta a Légy jó mindhalálig-ot. Képzeljünk el egy bulit, ahova ledobnak egy marslakót, éjfélkor mindenki egy ütt üvölti, hogy Petróleumlámpa, milyen szép a lángja – de szegény marslakó se bekapcsolódni nem tud, se mire vélni nem tudja, hogy komoly, értelmes munkatársai hogyan tudtak ennyire megváltozni hirtelen.  

Az új környezet annyi ismeretlen információt tartalmaz, hogy pusztán annak kiválogatása, hogy mi releváns és mi nem, mi a vicc és mi a komoly, rengeteg energiát emészt fel. Ha ehhez még jön egy adag megfelelni, bizonyítani akarás „bár külföldi vagyok, de nem akarok rosszat, integrálódni szeretnék, szeretném megmutatni, hogy nem érek kevesebbet, mint a helyiek.”, akkor az otthon, saját környezetben olyan könnyen jövő sziporkázás, laza és magabiztos kommunikáció egy időre lehetetlenné válik.

Ezzel párhuzamosan jöhet az az érzés, hogy ezek szerint én kevesebbet érek, mert kevesebbet tudok. Természetesen a józan ész tudja, hogy ez nem igaz, sőt, hamarosan azt is megtapasztalja a kétkulturájú ember, hogy épp a két kultúra közötti ingázásával bizonyos szempontból többet is tud, mint az egykultúrájúak. Mégis, az érzés szinte mindenkit megleggyint, legalább egy időre. Pont ezért nem árt készülni erre fejben: tudatosítani az erősségeinket, azt, hogy ha a nyelvi és kulturális beilleszkedés ideje alatt sokszor butábbnak is tűnünk, ez nem rólunk szól, hanem a helyzetről. És hogy ilyenkor egy dolgoban egész biztosan erősebbek vagyunk, mint előtte és utána bármikor: tanulásra van kihegyezve egész lényünk és aki tanulni képes, az előtt minden ajtó nyitva áll.