Az esélytelenek nyugalmával
Nemrég olvastam A fekete macska című tatár népmesét a gyerekeimnek és azóta se hagy békén a történet. Az eleje felvillanyoz, a vége irritál, folyton gondolkodom rajta, hogyan fejezném be szívesebben és mi lehet mégis az oka, hogy pont így fejeződik be, ahogy.
A kezdet nagyon szimpatikus, mondhatni tökéletes kép, motiváló blogba való. Élt egyszer egy nincstelen árvalány. Nem volt senkije és semmije, ott hajtotta álomra a fejét, ahol éppen volt. Egyszer aztán meghallotta, hogy eladó egy negyven emeletes palota. Fizetni csak negyven nappal a beköltözés után kell, s ha valaki nem tud fizetni, akkor fejét veszik. A szegény lány így gondolkodott: soha nem aludtam még máshol, mint a szabad ég alatt. Ha megvenném ezt a palotát, lenne negyven jó napom, amikor van fedél a fejem fölött. Aztán persze meghalnék, mert fizetni nem tudok, de még így is jobban járnék, mintha minden úgy maradna, ahogy most van. Így is lett, megvette a palotát és beköltözött.
Imponál nekem ennek a kilátástalan életű lánynak a bátorsága. Fel se merül benne, hogy ki tudná valahogy fizetni a negyven emeletes palotát – valljuk be, még akkor se nagyon van ilyenre esélye az embernek, ha nem hajléktalan, hanem szép tisztes életet él. Mégis meglátja az esélyt, hogy a mostaninál jobb lehet az élete. Ha nem is sokáig, ha nem is valós a megoldás, de legalább időleges. Érzi legbelül, hogy itt kapott egy esélyt. Nem süpped bele a reménytelenségbe, a szomorúságba, hanem szegénysége mellett is nyitottan jár a világban és nem mondja azt, hogy ha eddig megvoltam így, akkor most arra a kis időre minek változtassak. Megragadja az alkalmat – egyébként hihetetlenül józanul, számolva azzal, hogy ez egyúttal a halált is jelenti számára – és beköltözik a negyven emeletes palotába. Ha nem is sokáig, de legalább 40 napig úgy élhet majd, mint egy királylány. Az esélytelenek nyugalmával és bátorságával indul az ismeretlenbe.
Erre csak azok képesek, akik túllátnak a kiábrándító valóságon és elhiszik, hogy nekik jobb sors jár, mint amilyen lapokat osztott eddig az élet. Hogy ők igazából királyfiak és királylányok. Ha ez a hit se nem túl kicsi, se nem túlburjánzó bennünk, akkor lesz erő a változásra és nem bénít a nagyzási mánia sem. Értékes vagyok – mondja az ember ilyenkor -, megérdemlem a jót, ezért bele merek vágni.
A mesében ezen a ponton tehát megszakad a normalitás, új szakasz kezdődik. Ráadásul – tökéletes dramaturgiai fogás – ketyegni kezd az óra, beúszik a képbe az idő sürgetése. Negyven nap áll rendelkezésre, hogy csoda történjen. A negyven szimbolikus szám, a teljességre utal. Azt is lehet mondani, hogy a világ minden ideje a lányé, hogy ki tudja fizetni a kastélyt, de ezt csak kívülálló olvasóként tudjuk, a mese belső valóságában mindenképp ott a sürgetés. Vajon mi fog történni, ami megakadályozza a lány halálát? Mert hogy a lány nem halhat meg, az egész biztos, a mese elején kialakuló problémának a mese végére fel kell oldódni a műfaj szabályai szerint.
Te hogy fejeznéd be a mesét? Mi hozza el a boldog véget?